A kritikák azonban nem álltak meg ezen a szinten. A bírálatok elsősorban a kölcsönösen kitagadott esztétika vagy irodalomtudomány felől érkeztek, és a kritikusok egyben egy új ökonómia kialakítására tettek javaslatot. A nyolcvanas évektől lehet számítani a közgazdaságtan „retorikai fordulatát”, amely elsősorban az eredetileg közgazdász Donald McCloskey munkásságához köthető. Ennek „képviselői nemcsak azt kérdőjelezték meg, hogy a gazdaságtan a fizika értelmében egzakt tudománynak volna tekinthető, hanem egyenesen arra utaltak, hogy működése leginkább az irodaloméval van rokonságban, s teljesítményét nem módszertanilag megalapozható tudományos érvényességének, hanem a meggyőzés művészetének fényében kell értékelni”.1 McCloskey például a The Rhetoric of Economics (1985) című munkájában „közgazdászok szövegeit, többek között a nagy tekintélyű Paul Samuelson szövegeit az irodalomtudományból vett […] eszközökkel elemezve […] azt igyekezett demonstrálni, hogy a közgazdasági viták voltaképpen nem közvetlenül a gazdasági tényekről szólnak, hanem az azokat hordozó, azokat létrehozó narratívákról és figuratív kereteikről, az egyes magyarázatok érvényessége pedig nem prediktív pontosságuk, hanem a metaforák és a tények között létrehozott viszony megítélésén múlik”.2