Az objektivista-pozitivista és normativista történész úgy véli, hogy az ő munkája – a tudományos standardok betartásával – egyszerűen csak ábrázolja-referálja a ténylegesen létezett múltat, s éppen ezért igényt tarthat „a történeti igazság képviseletének kizárólagos jogára”.1 A múlt azonban ellenáll az ilyen leegyszerűsítő, naivan realista ábrázolásmódnak. Elsősorban azért, írja Gyáni, mert „a múlt sohasem férhető közvetlenül hozzá a megismerő – történetírói – tapasztalat számára, minélfogva a múltról tanúskodó nyomok kezdettől értelmezésre szorulnak”.2 A megkerülhetetlen értelmezési kényszernek viszont az a következménye, hogy a hajdan volt múltnak a történész ad jelenbeli értelmet, s ez lesz maga a történelem, az elbeszélt múlt. Ám egy adott múlt „többféleképpen is elbeszélhető”,3 ami természetesen nem jelenti, hogy a múlt egy-egy területéről bármi állítható és elbeszélhető. A tudományos vízválasztó itt az, hogy a történész elfogadja-e vizsgálati tárgyának a sajátjához képest másféle ábrázolási módját, vagy nem. Ha ugyanis elfogadja, akkor a múltat már eleve értelmezett valóságnak tekinti, amit aztán a történész többnyire narratívákba rendezve ír meg: az állapotok lefolyását egy időtengelyre felfűzve mutatja be.