Az irodalmi alkotások recepció(befogadás-) és hatáselmélete a 20. század közepe táján kezdett kibontakozni. A felfogást gyakran említik olvasáselméletként is, bár ez kissé elnagyolt megnevezés. Mindenesetre ezek a kategóriák világosan jelzik, hogy a szerző és a mű mellett a vizsgálatok és értelmezések fontos alapeleme lett egy harmadik tényező is, a művek címzettje vagy olvasója, aki nélkül valóban nehezen képzelhető el élő irodalom. Pedig sokáig ez volt a helyzet. Kissé leegyszerűsítve, hosszú évszázadokon át két kérdés foglalkoztatta az „irodalomelmélészeket”: mi és milyen az irodalmi alkotás, továbbá ki a szerző, és miért pont ezt a művet hozta létre. Ennek volt a következménye az, hogy „amíg a művészetek története a hagyományos alkotás- és ábrázolásesztétika jegyében állt”, egyáltalán nem számított fontos tényezőnek a műveket befogadó és használó személy, vagyis az olvasó, a néző, a hallgató. Ezt a két tényezőre leszűkített irodalomfelfogást ma már elég nehéz elképzelni, talán ezért is írta Hans-Robert Jauss a recepcióesztétikáról a kezdeti nehézségek kapcsán: „utólag már érthetetlen, problémáik miért számítottak valaha problémának.”1 Vagyis problémásnak, de leginkább nem létezőknek.