Az imént jelzett összefüggések révén bontakozik ki Iser interaktív hatáselmélete. Ennek kulcseleme, hogy ő nem egyszerűen a szöveg recepcióját, értelmezői befogadását vizsgálja, hanem azt, hogy miként hat a szöveg az olvasóra és az olvasó a szövegre. A recepció hagyományos felfogása megelégszik annak felderítésével, hogy az olvasó mit és hogyan ért meg az általa olvasott műből, amihez még egy norma is társul: az olvasónak az a dolga, hogy minél alaposabban és pontosabban értse azt, amit az általa olvasott szövegben a szerző bennfoglalt. Ebben a felfogásban nyilvánvalóan a mű „uralkodik”, az olvasó ennek jól vagy rosszul tükröző függeléke csupán, de semmi esetre sem a szöveg (újra) alkotó társa. Isernél viszont pontosan erről van szó: az olvasó nem tükre, hanem (tovább) alakítója a műnek és a mű szövegének, még ha ez nem is művészi szöveg. Mű és olvasója között nem tükröző determináció van, hanem interakció, ezért Iser szerint nem is a két pólus (szöveg és olvasó) az érdekes itt, s ezért az értelmezésre szoruló tény, hanem a kettőjük viszonya. Megfogalmazása szerint: „Az olvasás – mint a szöveg által irányított cselekvés, amely az olvasóra tett hatásban nyilvánul meg – a szövegfeldolgozás folyamatát visszacsatolja a szövegre. Ennek a kölcsönös egymásra hatásnak interakció a neve, aminek a leírása azért okoz nehézséget, mert az irodalomtudományban ennek kevés az előzménye. A viszony pólusai ugyanis sokkal könnyebben megragadhatók, mint a közöttük lévő viszony.”1