A történelmi magyarázat természetét vizsgálva az 1940-es évektől mind több, Wilhelm Dilthey, Benedetto Croce és Robin G. Collingwood munkásságát jól ismerő történetfilozófus jutott arra a felismerésre, hogy a történetfilozófia csak akkor őrizheti meg létjogosultságát, ha a történelem egésze, a történelmi folyamatok célja és iránya helyett a történelmi megismerés feltételeit és lehetőségét, a történelmi ismeret természetét kutatja; ha elemzése tárgyául a történelmet cselekvéseiben feltételező és megértő individuumot választja. Így a történetfilozófiának nevezett diszciplína területén a szubsztantív, tehát a történelemre magára irányuló filozófiai eszmefuttatásokat mindinkább a történeti gnoszeológia territóriumához tartozó problémafelvetések váltják fel. E fordulat következményeként a történetfilozófia által vizsgált problémák körében mind nagyobb hangsúlyt kap a történeti megismerés nyelvi, ismeretelméleti, módszertani, tudományfilozófiai alapjainak kérdése; a történészhez hasonlóan a történetfilozófus számára is a szándékait, vélekedéseit, vágyait cselekvései révén megjelenítő individuum megértése a cél, aki – legyen az egy múltbeli politikus vagy a múltbeli politikus tetteit megörökítő krónikás – saját kora népi pszichológiája által értelmezhető narratívák segítségével igyekszik intencióit megragadhatóvá tenni. Ennek a megértésnek a forrása pedig, ahogy az Dilthey óta mind nyilvánvalóbb a történetfilozófusok egy része számára, az az immanens tapasztalat, amely a történeti és társadalmi élet benső realitásait öleli fel, és amelynek feltételeit ily módon a cselekvő emberben magában kell keresni. A kérdés tehát, amelyre a szubsztantív felfogást e „megértő" történetfilozófia oldaláról elutasító valamennyi ismeretelméleti megközelítésnek választ kellene találnia, hogy miként rekonstruálhatók a történelmi és társadalmi összefüggések a narratívák által megjelenített cselekvési szándékok, hitek, vágyak tükrében. Hogyan vezethetők vissza a történelmi és társadalmi tények a megértett cselekvési intenciókra?