Dr. Arthur Steindler 1955-ben a gépészetből származó kinetikus lánc koncepciót (Stastny et al. 2014) adaptálta az emberi mozgásokra (mint nyitott és zárt lánc). Később a kinetikus lánc koncepció egyre népszerűbbé vált, majd egyre több területen, sportágban alkalmazták (McMullen–Uhl 2000). A láncmodellek alapja a mozgásszervi betegségek kezelésére szolgáló klinikai gyakorlatból származik, nem a sportból; már a sportági alapozásba beépítve mégis az egészséges, hatékony, ízületileg stabil és baleset-megelőző mozgásra készíti fel a szervezetet. Az izom-csontrendszeri rendellenességek kezelésére alkalmazott klinikai gyakorlat korábban a fizioterápia volt, nem pedig a megelőzés, az egészséges sport mozgásszervi alapjainak kialakítása (Benkovics 2011). A legtöbb láncmodellt a testtartás korrekciójára találták ki, mert elsősorban az izmok rövidülései vezetnek a testtartás hibáihoz. Wright és munkatársai három keresztlánc-mintázatot különböztettek meg tanulmányukban: spirális, oldalirányú és diagonális (Wright et al. 2008). Kutatásaik során úgy csoportosították őket, hogy az egyenes láncok (elülső, hátsó) statikusabb, állással kapcsolatos környezetben, míg a keresztezett láncok inkább dinamikus mozgásokban jelentek meg, mint járás, futás (Butler–Major 2003). A leggyakrabban használt helyzetek és mozgások hozzák létre a legmélyebb lenyomatot az idegrendszerben (álló, ülő, járó, futó, ugró stb. – azaz az emberi természetes mozgások). A személyes motorraktár ezekből a szokásos mintákból áll (Járomi 2015).