Amikor egy-egy sportág, csapat, illetve versenyző sikerének, győzelmének titkát kutatjuk, vagy éppen ellenkezőleg, a kudarc, a vereség okát próbáljuk meg feltárni, az esetek döntő többségében az edzőre és az edzői teljesítményre fókuszálunk. Emellett időnként rákérdezünk az edző–játékos kapcsolatra, összehangoltságára, a „kémiára” – akár utánpótlásról, akár felnőtt csapatokról, a különböző korosztályos válogatottakról vagy éppen a nemzeti válogatottról van szó. Nem csoda, hogy Magyarországon újra meg újra érzelmeket kiváltva merül fel a kérdés, hiszen 2011 óta a látvány-csapatsportok UP-képzése a TAO-n keresztül kiszámítható finanszírozási háttérre támaszkodhat. A felnőtt első osztályú bajnokságok klubjai ugyancsak meghatározó mértékű állami forrásokra számíthatnak a televíziós közvetítési jogdíjakon keresztül, a szerencsejátékokból származó bevételekből, illetve állami tulajdonú vállalatok szponzorációs tevékenységéből. Olyan nagyságrendű a finanszírozás, hogy egyes klubok nemzetközi összevetésben is versenyképesek az átigazolási piacon (Pincési 2022). Érthető, hogy a stratégiai ágazatként kezelt versenysport eredményességével szemben igen magasak a széles értelemben vett szakmai és szurkolói elvárások.