Carl Ransom Rogerst (1902-1987) a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichoterapeutája és a humanisztikus pszichológia úttörője volt, de a kliensközpontú terápia megalkotójaként (Rogers, 1951) és a személyiségfejlődés egyes feltételeiről szóló elméletei alapján is jól ismert. (Rogers, 1957) Rogers intellektuális hátterét John Dewey és Paul Tillich formálták, Dewey munkásságának csodálójaként hitt a tapasztalat felé való nyitás és a tapasztalat alapján történő elméletalkotás fontosságában. (Swan és mtsai, 2020) Tizenhat könyvet és több mint kétszáz szakmai cikket írt. Humanisztikus terapeutaként, a pszichoanalízist és a behaviorizmust követő irányzat jeles képviselőjeként eltávolodott az emberi psziché működésének deficitalapú modelljeitől. A kliensközpontú terápia lényegeként a másik személy önrendelkezési jogának tiszteletben tartását, az arra történő pszichológiai (pedagógiai) építkezést határozta meg: szerinte az emberek akkor hozzák meg a legjobb döntéseket, vagyis mozdulnak el a teljesebbé válás irányába, amikor önmagukkal kapcsolatban ők maguk döntenek. A terapeuta (pedagógus) feltételnélkülisége így a másik emberrel szembeni nem direktív hozzáállásban áll. Rogers szerint a teljesen működő személy nyitott minden tapasztalatra, érzékeny a körülötte lévő világra, mások és saját reakcióira és érzéseire, azok jelentéseire. Képes teljes mértékben jelen lenni a pillanatban és képes arra, hogy bízzon érzéseiben, reakcióiban. Az ilyen ember nem védekező magatartású, képes másokat empatikusan, feltétel nélkül meghallgatni, világosan és hatékonyan kommunikálni, helyezetekre kreatívan reagálni. (Joseph, 2020)