1946-tól a demokratizálódással a reformgondolat fellendülése, majd 1957-től a szputnyik-sokkal, 1959-től a Dewey-kritikákkal a visszazuhanása figyelhető meg. Újabb fellendüléssel az 1960-as évek második felétől a társadalom- és iskolakritikák antikapitalista, radikalista, demokrata színezetet kaptak. John Holt (1923-1985) és Ivan Illich (1926-2002) nagy hatással, de ideologikusan és erős retorikával fogalmazták meg iskola- és társadalomkritikájukat, Illich egyenesen a társadalom iskolátlanításáról beszélt. A hangvételre jellemző, hogy 1969-ben egyes szerzők (Postman & Weingartner, 1988) a tanítást már felforgató tevékenységként értékelték. Az antipedagógia meghatározó képviselői is hasonló megfogalmazásokkal élnek, mikor Margaret Mead kulturális tipológiáját felhasználva állítják, hogy a prefiguratív kultúrában a felnőttek gyermekeket nevelni akarása tulajdonképpen merényletek sorozatával egyenlő. Ekkehard von Braunmühl (1940-2020) a következő megfogalmazásokkal él: „minden nevelői aktust minősítsünk kis gyilkosságnak, de legalábbis amputációnak”, „gyilkos háború folyik a gyerekek ellen”, „aki gyereket akar nevelni, tönkre akarja tenni őket”. Egyre inkább és minden gyermekre a jövő letéteményeseként, zálogaként, született művészként tekintenek, akit csak hagyni kell „élni”, vagyis meg kell óvni a felnőttek beteg világától, a nevelő „erőszakos és káros nevelési akcióitól”. E gondolatok a 21. században is jelen vannak, Scheer Katalin (2015) Az iskola nemcsak megbetegít, butává is tesz című cikkének fejezetcímei a következők: Iskolai agymosás, A tekintélyelvű iskolából nem kerülnek ki demokraták, Nagyon kevés önszabályozó gyerek van a világon.