A koncepció középpontjában a tanulói érdeklődésen alapuló, önálló és kreatív tanulás áll. A Montessori-pedagógia szerint a gyermekek nem a konkrét ismeretek közvetlen tanítása által, hanem a környezet befogadásával, az azzal való interakcióból tanulnak a leghatékonyabban. A Montessori-pedagógia a nevelést és oktatást a gyermek kutatására, kísérletezésére, megfigyeléseire és cselekvés általi tanulására alapozza, a tanulási környezetet úgy alakítja ki, hogy e célokat támogassa. Ennek megfelelően az osztályteremben a szokásos szekvenciális elrendezéssel ellentétben a gyerekek a motivált tanulás érdekében hol egyénileg, hol csoportosan dolgoznak, vagy megfigyelik társaikat, tehát tanulnak egymástól. Mivel Maria Montessori szerint adott korosztály számára fontos nemcsak az idősebb, hanem a fiatalabb társaktól való tanulás is, a Montessori-intézményben a vegyes korosztályú csoportok közös részvételi modellje működik (Stein, 2015). A korosztályok csoporton belüli keveredésével ösztönzik a proszociális (nem versengő) interakciókat és a kölcsönös segítségnyújtást is: az idősebb tanulókat nagy büszkeséggel töltheti el, ha segíthetnek a fiatalabbaknak. Ez lehetővé teszi számukra, hogy tudásukat ismétlés és átfogalmazás révén rögzítsék. A fiatalabbak pedig elégedettséget érezhetnek az idősebbekkel való interakció során.