Az ember- és földfejlődés szakaszoltságának gondolatát a mítosz, a filozófia, a biológia, a pszichológia és a pedagógia is tematizálta. Az alapeszmét a 19. század végén – természettudományos keretek között és kozmológia nélkül – Ernst Haeckel és Granville Stanley Hall reprezentálták talán a legerősebben. Az „egyedfejlődés a fajfejlődés rövidített reprodukciója” (biogenetika) hipotézise annak emberi pszichés fejlődésre való kiterjesztéséhez, „az egyén tudatfejlődése megismétli az emberiség általános szellemi-kulturális fejlődését” (pszichogenetika) hipotéziséhez is hozzájárult. Rudolf Steiner a Waldorf-pedagógia kidolgozása előtt már ismerte Haeckelt (Steiner, 1900). Steiner az ismeretelméleti (Steiner, 2016b, pp. 175–183), Haeckel az evolúciós monizmus képviselője. Haeckel 1906-ban Jénában életre is hívta a német monista szövetséget (Baader, 2005), így Steiner 1906-ban pedagógiai vonatkozásban is beszél a témáról (Steiner, 1998). Ugyan a biogenetika körüli vita a 20. század közepén (Bock, 1969; Gaylord, 1969, p. 241) felerősödött annak bizonyítási kísérletével, hogy Haeckel közismert rajzai a darwinizmus alátámasztására szolgáló, elméletvezérelt torzítások, és máig tart azzal, hogy a torzítások ugyan valósak, de nem ügydöntő jelentőségűek és nem szándékosak (Richards, 2009), a szakaszos fejlődés ideája számos formát öltött a pszichológiai és pedagógiai elméletekben, így a Waldorf-pedagógiában is. Az eszmét Steiner nyomán 1968-ban Rudolf Grosse (Grosse, 1999) segítette a Waldorf-iskolák egyik tantervi és pedagógiai alapjává tenni. Az emberi fejlődés leírása a gyermek növekedési szakaszainak periodizációjával megtalálható Az egységes államtól a hármas tagozódású társadalmi szervezetig című munkában is (Steiner, 2016a). Az életkori sajátosságok általános nevelési szempontú értelmezése szerint a pedagógiai munka a Waldorf-iskolában a tanuló első hét életévében az utánzáson, a második hét életévében a követésen, a harmadik hét életévében a tényszerű gondolkodáson alapul.