A Waldorf-iskola Magyarországon (és több más országban is) népességarányosan a legelterjedtebb reformpedagógiai iskolamodell. A Waldorf-pedagógia a személyiségfejlődést transzformatív tanulási folyamatként értelmezi, azt egy ébredező spiritualitás eszméjéhez köti. A Waldorf-iskolában ennek megfelelően általában nem vallásos, hanem spirituális jelleg érvényesül. (Pearce, 2019) Egyes szerzők (Rawson, 2021) egyenesen úgy látják, hogy a posztmodern világban, ahol minden azonnal elérhetővé, kiszámíthatóvá, tervezhetővé, mérhetővé és kontrollálhatóvá akar válni, a spiritualitás a szabadság dimenziójának tekinthető. Ez megfelel a Waldorf-pedagógiáról gyakran alkotott állásfoglalásoknak és véleményeknek, amelyek alapján az általános és egységes, az előírt és pontosan mérhető kimenetet ígérő tantervekkel szemben a Waldorf-pedagógia lehetőséget ad a spiritualitás megélésére, valamint magyarázza a „megélésből fakadó tudást” is. Egyes szerzők szerint az iskolák számának növekedésével, a terjeszkedéssel egyre inkább nagyon különböző életszemlélettel és meglehetősen változatos életmódú, olyan emberekből áll a Waldorf-mozgalom, akiknek sok esetben már nincsen kapcsolata Rudolf Steiner alapideáival (Bogdan, 2016, pp. 43–63): az iskolák létszáma folyamatosan nő, az antropozófiai társaság tagságának létszáma évente 1-2 százalékkel csökken (Paull, 2022).