A Waldorf az egész világon a legelterjedtebb reformpedagógiai iskolamodell. Az első Waldorf-iskolát 1919-ben egy gyáros, Emil Molt alapította Rudolf Steiner (1861-1925) előadásain fellelkesült munkásainak kérésére. A Waldorf-pedagógia tanulási környezetének fizikai terére általában a természetes anyagok használata, a természetes fénnyel megvilágított terek, az ívelt, lekerekített formák jellemzők. Steiner antropológiája testet, lelket és szellemet különböztet meg. A Waldorf-pedagógia szerint különösen az óvodás és kisiskolás gyermeket nem a világ jelenségeinek fogalmi-tudományos magyarázata, hanem képi-morális közvetítése segíti az egészséges fejlődésben. A Waldorf-pedagógia az ember lelki erőinek filozófiából, pszichológiából is ismert hármas felosztásáról is beszél, a képzési célok ennek megfelelően kognitív, esztétikai és gyakorlati jellegűek. Waldorf-oktatási módszereknek általában a történetmesélést, művészeteket, drámát/szerepjátékot, beszélgetést, felfedezést, rituálét/szokásokat és az empátiát tekintik. Az életkori sajátosságok általános nevelési szempontú értelmezése szerint a pedagógiai munka a Waldorf-iskolában a tanuló első hét életévében az utánzáson, a második hét életévében a követésen, a harmadik hét életévében a tényszerű gondolkodáson alapul.