Egyrészt Cho (2004) és Mok (2011; 2013) módszerének mintájára, a paradigmatikus koartikuláció leképezésére kiszámítottuk a koartikuláló/aszimmetrikus (V1 ≠ V2) és nem koartikuláló/szimmetrikus, vagyis neutrális (V1 = V2) helyzetekben álló azonos minőségű magánhangzók akusztikus és artikulációs térbeli különbségeit úgy, hogy beszélőnként, magánhangzónként és irányonként átlagoltuk az egyes F2- és dorzumadatokat a magánhangzó elején (kezdetén vagy onszetjében). Ezt nevezzük a továbbiakban – az idézett mintára – távolságnak (5. ábra, bal oldal). A távolság mérőszám tehát azt mutatja meg, hogy mennyire tér el az adott magánhangzó a V-V koartikuláció hatása alatt és a kontrollként használt neutrális helyzetben egy-egy beszélő egy-egy magánhangzójára számítva. Ennélfogva ez a mérőszám lényegében a koartikuláció hatására fellépő centralizáció mértékét képezi le, más szóval azt, hogy milyen irányba (az akusztikai és artikulációs tér közepe vagy széle felé) és mennyire „húzza el” az eltérő minőségű transzkonszonantális (trigger-)magánhangzó a célmagánhangzót. Ezekben az adatokban a centralizációra (tehát a magánhangzónak az akusztikai vagy artikulációs magánhangzótér közepe felé való elmozdulására) az /u/ esetében a pozitív, az /i/ esetében pedig a negatív értékek utalnak, miközben a nagyobb értékek nagyobb különbséget jelentenek, tehát nagyobb koartikulációs hatásra engednek következtetni. Megjegyzendő: a távolságok mérését és számítását azért a magánhangzó szélén végeztük, mert a korábbi, ugyancsak távolságot számszerűsítő vizsgálatok szinte kivétel nélkül szintén itt vizsgálták a koartikuláció hatását, adataink tehát ennek a módszernek a követése révén lesznek összevethetők a más vizsgálatokban és más nyelvekre kapottakkal.

Másrészt számszerűsítettük a szóródást (5. ábra, jobb oldal): a) a biomechanikai eredetű (token-to-token) változatosság vizsgálatára az azonos helyzetben álló megvalósulásokra számított szóródást a hangsúly függvényében (token-to-token szóródás), illetve b) a megvalósulások kontextusok közötti (tehát a koartikuláló és nem koartikuláló kontextusban együttesen mérhető) szóródását (vö. 2.6.2. fejezet). Ehhez mindkét esetben az akusztikai és artikulációs térben a magánhangzók középpontjában mért adatok relatív szórását kalkuláltuk ki (relative standard deviation, RSD) az (1)-ben található képlettel. Az első esetben a szórást (SD) és átlagot beszélőnként, egy-egy magánhangzóra, kondíciónként (hangsúlyos vagy hangsúlytalan célmagánhangzó), és a kétféle kontextusra (koartikuláló vagy neutrális helyzet) is külön-külön számítottuk ki. Utóbbit magánhangzónként és kondíciónként külön-külön, de a kétféle kontextusra együttesen számoltuk ki. Ez azt jelenti, hogy a kontextusok közötti szóródásra beszélőnként és magánhangzónként egy értéket kaptunk a hangsúlyos, illetve egyet a hangsúlytalan célmagánhangzók esetében, melyek azt mutatják meg, hogy miként szóródnak az adatok a koartikuláló és nem koartikuláló helyzetű magánhangzók közös átlaga körül.

Tekintettel arra, hogy a relatív szórás az átlaghoz viszonyítja a szóródást, és az adatok nagyságrendjét elvéve százalékos formában fejezi ki a változatosság mértékét, így bizonyos mértékben normalizálja a beszélők közti (pl. anatómiai különbségekből fakadó) eltéréseket (lásd pl. Shaw et al. 2009). Ráadásul mivel a számítás során a nagyságrend mellett a dimenzió is eltűnik, összevethetővé tesz eredetileg különböző mértékegységben és különböző léptékben mért adatokat is. Ezáltal az RSD mentén közvetlenül összevethetővé válik az akusztikumban és az artikulációban talált változatosság. A szóródásadatokban a nagyobb érték nagyobb kontextusok közötti változatosságra (azaz nagyobb produkciós tartományra) utal.

Nyilvánvalóan a fent említett mérőszámok nemcsak a célmagánhangzó érzékenységéről árulkodnak, hanem egyúttal (és attól elválaszthatatlanul) arról is, hogy mekkora az indukáló magánhangzó „koartikulációs ereje”.