Első ízben 1961-ben merült fel nemzetközi porondon a technológiatranszfer kérdése, amikor néhány fejlődő ország az ENSZ Titkárságához fordult annak érdekében, hogy tanulmányokat készíttessenek a szellemitulajdon-jogokat szabályozó nemzetközi egyezmények fejlődő országokra gyakorolt hatásairól. Azóta a téma egyre nagyobb figyelmet kapott, így ma már a fejlődő országok vonatkozásában az egyik legfontosabb politikai és jogi vitatéma. A technológiához való hozzáférés központi szerepet játszik (vagy kellene játszania) abban, hogy csökkenjen a szakadék az új technológiát előállító, iparilag fejlett országok és azon fejlődő országok között, amelyek eltanulják ezeket az ismereteket. Az új technológiai megoldások sok esetben nem előzmény nélküli, a társadalmat teljes egészében újraformáló innovációt takarnak, hanem a produktivitást növelő és hatékonyságot javító fejlesztéseket, amelyeknek nagy a jelentőségük egy ország gazdasági struktúrájának változásában. Emellett pedig a technológiatranszfernek azért nagy a jelentősége, mert ugyan hiába érhető el közkincsként rengeteg technikai megoldás, az ezekhez való hozzáférés és a meglévő folyamatokba történő beépítése korántsem automatikus és költségmentes, ugyanis azok alkalmazása komoly meglévő technológiai kapacitásokat követel meg. Annak ellenére, hogy a technológiatranszfer a legnagyobb nemzetközi fórumokon több mint 50 éve vitatéma, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a technológiai különbségek fokozatosan növekednek, és nem is csak a fejlett és fejlődő országok között, de még a fejlődő országok technológiai színvonalában is egyre nagyobbak az eltérések. Vannak országok, amelyek jó úton járnak a felzárkózásban, de vannak olyanok, amelyek stagnálnak vagy akár még jobban leszakadnak.1