A fentiek alapján egyértelmű, hogy a Biológiai Sokféleség Egyezmény óta a hozzáférésen és haszonmegosztáson (access and benefit-sharing, a továbbiakban: ABS) alapuló rendszer kulcsfogalommá vált a fenntartható fejlődés körében, és gyakran tekintik a fenntartható fejlődés eszméje példaértékű manifesztumának. A genetikai erőforrásokhoz kötődő tudományos célú kutatás és fejlesztés, valamint az ebből eredő kommercializáció által termelt hasznok megosztása egyaránt kedvez a környezeti, társadalmi és gazdasági fejlődésnek. Az ABS-rendszerbe vetett bizalmat néhány olyan korábbi eredményes együttműködés szülte, amelyben egyaránt pozitív hozadékkal gazdagodtak az erőforrást biztosító, az azt felhasználó és a kereskedelemben közreműködő felek. A Biológiai Sokféleség Egyezmény hatálybalépése óta azonban nem sikerült globális szintű és valamennyi típusú genetikai erőforrásra kiterjedő ABS-rendszert működésbe hozni. Részterületeken már jelentkeztek nagyon jelentős sikerek, ahogy azt fentebb az ITPGRFA-multilaterális-mechanizmusánál említettem az élelmezési és mezőgazdasági célú növények kapcsán, de a minden területre kiterjedő ABS-koncepció eddig nem vált valóra. Az egyes szereplők között ugyanis nincs meg a szükséges konszenzus ahhoz, hogy egy ilyen globális és átfogó rendszer létrejöhessen. A genetikai erőforrásokat biztosító felek elsősorban a visszaélésektől tartanak, a kutatóintézetek és az ipari szereplők pedig a bizalmatlanságot, az önkényes és kiszámíthatatlan hozzáférési eljárásokat sérelmezik.1