A büntetőjog társadalmi szerepének megítélésében bekövetkező változás a 20. században a büntetőjogi eszközök fokozatos háttérbe szorulásához vezetett egész Európában, és ez a változás nyomon követhető a magyar büntetőjog fejlődésében is. E folyamat leglátványosabban éppen a gazdaság védelmének büntetőjogi eszközrendszerét érintette. Mind az 1961. évi Btk. XIII. fejezetéhez, mind az 1978. évi Btk. XVII. fejezetéhez kapcsolódó miniszteri indokolás hivatkozott erre a követelményre. A rendszerváltást követően tevékenységét megkezdő Alkotmánybíróság számos határozatában érvelt a büntetőjog ultima ratio jellegének erősítése mellett. Mint azt az Alkotmánybíróság megállapította: „Büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio, társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek.”1 Egy másik határozatában azt mondta ki: „A büntetőjognak nem feladata az alkotmányos értékek átfogó védelme, hanem csupán az, hogy ezen értékeket a különösen súlyos sérelmekkel szemben védje. A büntetőjogi eszközrendszer ultima ratio szerepe kétségtelenül azt jelenti, hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági eszközök már nem elegendőek.”2