Több mint egy évszázados történetére visszatekintve általában megállapítható, hogy a folyadékkromatográfiás módszerek fejlesztését és műszeres analitikai alkalmazásának lehetőségeit nagymértékben a megfelelő álló fázis kialakítása és minősége határozta meg. Az oszloptöltetek és a folyadékkromatográfia fejlődésének és alkalmazásának jellemző korszakait az 5.2.1. táblázat foglalja össze. Általában megállapítható, hogy a különféle, elsősorban szervetlen vegyületeket, fém-oxidokat, szilikátokat (aktív szenet) a folyadékkromatográfia céljaira már jóval az 1960-as évek előtt alkalmazták, de sem a töltetek anyaga és morfológiája (szemcse méret, eloszlás, alak), sem a készülékek műszerezettsége, sem a nagy nyomás alkalmazhatóságának mint technikai lehetőségnek a hiánya nem tette lehetővé az elválasztás felbontóképességének növelését és a módszerek szélesebb körű elterjedését. Az oszloptöltetek fejlesztésének jelentősebb eredményei a 20. század második felében jelentek meg, és ebben döntő szerepe volt az új töltet típusok (módosított szilika, polimer, kötött normál és fordított, ioncserélő, királis fázisok) kidolgozásának. A közel tíz éves periódusokra bontható folyamat egyik legjellemzőbb sajátossága volt a töltetek szemcseméretének szisztematikus és elméletileg is megalapozott csökkentése (Martin és Synge 1941, van Deemter 1956, Giddings 1963, Kirkland és Snyder 1968–1971). A szemcseméret csökkentése szükségessé tette a nagy nyomások alkalmazását és alapvetően meghatározta a folyadékkromatográfiás készülékek (pumpák, oszlopok, mintaadagolók, detektorok stb.) műszaki fejlesztésének irányát.