A fogyasztásszociológia már komoly múlttal rendelkezik. Robert Mayer (1978) volt az első, aki kísérletet tett arra, hogy a fogyasztást az empirikus kutatások területén is összekapcsolja a szociológiával. Mayer felhívta a figyelmet arra, hogy a szociológusoknak nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a fogyasztás kutatására, a piac- és fogyasztáskutatóknak pedig a szociológiai koncepciókra. A 80-as évektől a modern társadalomkutatásokban is számtalan példát találunk a fogyasztásalapú megközelítésre. Bourdieu, Baudrillard, Hirsch és Goffmann munkásságát fontos megemlíteni a kortárs teoretikusok közül, de a hazai kutatók közül megemlíthetjük Hankiss Elemért, például a már említett Proletár reneszánsz című művét (1999). Hogy mióta beszélhetünk fogyasztásszociológiáról, az a teoretikusok szubjektív megközelítéseinek és az előzmények, gyökerek keresésének és „megtalálásának” a függvénye, az azonban tény, hogy az elmúlt három évtizedben e területen jelentős fejlődés ment végbe mind az elméleti feldolgozások, mind az empirikus kutatások terén. Az elemző tanulmányokban élen járnak a britek (Campbell, Corrigan) és az amerikaiak (Ritzer). Utóbbi szociológus kutató egy önálló elméleti konstrukciót vezetett be a fogyasztásszociológiába, amikor a The McDonaldization of Society című művében meghatározta a gyorskiszolgáló koncepció sikertényezőit, úgymint a hatékonyság (áramvonalas folyamat, egyszerűsített termék, „Dolgozzon a vevő!”), a kifizetődő jelleg (a mennyiség illúziója), a kiszámíthatóság (frontvonalsztenderdek, személyzeti sztenderdek, kiszámítható termékek) és a szabályozottság (termék- és folyamatszabályozás, szabályozott vevőmagatartás). Bemutatja a társadalom racionalizálását és szabványosítását és annak következményeit a fogyasztásra.