Az előzőekben láthattuk, hogy a marketing elméleti alapozása már a múlt század elején más tudományterületeken megkezdődött. A különböző tudományterületi megközelítések találkozása néhány évtizeddel később indult el, de a diszciplináris silók lebontása a mai napig sem fejeződött be, azaz számos, a marketingtudomány szempontjából releváns modell (pl. a fogyasztáskutatásban) egymástól elszigetelten, több tudományterületen is megjelenik. Pedig ennek rendkívüli jelentősége van a marketingtudomány fejlődése szempontjából. A diszciplináris elkülönülés, sőt sovinizmus lassítja a gondolatok cseréjét, ezáltal fékezi a marketing önálló tudományos elismerését. A marketingkutatók és a társtudomány-területek szakembereinek együttműködése kölcsönös előnyökkel jár. Az ízlés kérdése, hogy a marketingtudományt egy predátor-tudományterületnek fogjuk fel, amely önállóan nem is létezik, csak az előzőekben bemutatott tudományterületek eredményeiből építkezik, vagy egy olyan elméleti rendszernek, amelynek az erőssége éppen abban van, hogy több tudományterület szinergikus kapcsolata határozza meg. Ha átvilágítjuk a marketingelmélet építményét, akkor valóban nagyon kevés olyan modellt és elemző technikát találunk, ami eredetileg is a marketingtudomány szülötte. Hogy néhányat említsünk, ilyen a targetálás (azaz a „támadásra” kijelölt célszegmensek), a pozicionálás, azaz a vásárlói/fogyasztói célcsoportok kommunikációs befolyásolása vagy az operatív marketing-eszközrendszer, amit 4P-nek, másképpen marketingmixnek nevezünk (Product, Place, Price, Promotion). Edmund Jerome McCarthy, a Michigani Egyetem (Michigan State University) marketingprofesszora 1960-ban írta le a 4P kifejezést, és kapcsolta össze a marketingmix fogalmával. Bizonyosan nem gondolta volna, hogy modellje a marketingkánon részévé válik. Egyszerűsége és korlátai ellenére a mai napig sem sikerült leváltani a marketingelméletből.