Válts MeRSZ+ -ra!

MeRSZ online
okoskönyvtár

Több száz tankönyv egy helyen.
Online. Bárhol. Bármikor.

Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

2.1.1. A standard nézet felbomlása

A nyelvtudomány és a tudományelmélet viszonyának újraértelmezését részben a tudományelmélet szemléletváltása teszi lehetővé, melynek egyik, a (K)-val jelzett kérdésfelvetés számára releváns vonulatát az alábbiakban foglalom össze.
Az 1920-as évektől a központi probléma olyan általános kritériumok meghatározása volt, amelyek alapján elkülöníthetők az empirikus tudományos kijelentések az empirikusan nem igazolható ‘metafizikaiaktól’. A hangsúly a minden empirikus tudományra egyaránt érvényes általános ismérvek megállapításán és a tudományos kutatás normáinak a rögzítésén volt elsősorban a legfejlettebbnek és legsikeresebbnek vélt diszciplína, a fizika módszertanának példáján. Az ily módon kibontakozó analitikus tudományelmélet ‘standard’ (vagy ‘elfogadott’) nézetét (‘standard view’, ‘received view’) Fehér Márta tömören így jellemzi:1
 
(2.1)
(a)
„A hatvanas évekig az analitikus tudományfilozófia lényegében két irányzatot foglalt magában: a Bécsi Kör kezdeményezte logikai empirista pozitivista és a Popper-féle irányzatot. E két felfogás a jelentős különbségek ellenére (például, hogy az előbbi az induktív verifikációt, az utóbbi a deduktív falszifikációt tekintette a legalapvetőbb módszertani elvnek) számos fontos kérdésben azonos nézeten volt.
 
(b)
Mindenekelőtt abban, hogy a tudomány pszichológiai, szociológiai és történeti vonatkozásával nem foglalkoztak, a tudományos megismerés elemzését a logikai analízisre korlátozták.
 
(c)
Elvileg is megalapozott szándékuk ezen belül az volt, hogy az ismereteket csupán igazolásuk, és nem felfedezésük szempontjából vegyék szemügyre.
 
(d)
Azokat az empirikus és logikai eljárásokat, módszertani előírásokat igyekeztek megadni, amelyekkel a tudományos és nem tudományos ismeretek egymástól elhatárolhatók, illetve amelyek révén az előbbiek igazságértéke (igaz vagy hamis volta) véglegesen, egyszer s mindenkorra megállapítható.
 
(e)
Amelyek érvényessége tehát az ismeretek tartalmától és keletkezésük történelmi, társadalmi körülményeitől független, abszolút, s amelyek minden múlt, jelen és jövendő tudásigénnyel fellépő, azaz az ‘ismeret’ névre igényt tartó állításhalmaz értékelésének mércéjéül szolgálnak.
 
(f)
A két irányzat persze eltért a metodológiai eszmény mibenlétének kérdésében, de úgy vélték, hogy ilyen megadható, sőt létezik, előállításához pedig ismeretelméleti és logikai megfontolások elégségesek.” (Fehér 2000: 236; kiemelés K.A.)
 
Későbbi utalások megkönnyítésére – (2.1)-ből kiindulva és nem a teljesség igényével – kiemelem az analitikus tudományelmélet standard nézetének alábbi tulajdonságait:
 
(2.2)
(a)
abszolutista;
 
(b)
a tudománytörténetet a tudományelmélet számára irrelevánsnak tartja;
 
(c)
fő feladata a tudományos elméletek és az azokat alkotó kijelentések logikai szerkezetének, valamint empirikus tartalmának a racionalitás normáihoz viszonyított rekonstrukciója;
 
(d)
megkülönbözteti a tudományos ismeretek létrejöttének folyamatát – melyet a ‘felfedezés kontextusá’-nak nevez – a megismerési folyamat eredményeként kapott elméletek igazolásától, az előbbit kizárva a tudományelmélet tárgyából, és azt kizárólag az ‘igazolás kontextusára’ szűkítve;
 
(e)
csak az empirikus kijelentéseket tekinti ‘tudományosnak’;
 
(f)
a carnapi verifikációval szemben a popperi felfogás nyomán a kijelentések ‘tudományosságának’ kritériumaként falszifikálhatóságuk vált általánosan elfogadottá: egy kijelentés akkor empirikus, ha térben és időben lejátszódó események alapján cáfolható;
 
(g)
a tudomány fejlődését kumulatívnak tekinti abban az értelemben, hogy a ‘tudományos tudás’ lineárisan gyarapszik és összegződik.
 
A 20. század közepére kialakult azon problémák listája, amelyekre az analitikus tudományelmélet megoldást keresett. A megoldandó problémák között mások mellett az alábbiak álltak folyamatosan a diszkussziók homlokterében:2
 
(2.3)
(a)
a természettudományos magyarázatok szerkezete;
 
(b)
az elméletek logikai szerkezete;
 
(c)
az elméletek igazolása;
 
(d)
a demarkációs probléma, azaz annak a kritériumnak a megtalálása, amely alapján a tudományos ismeretek elválaszthatók a ‘metafizikainak’ vagy ‘áltudományosnak’ nevezett nem-tudományosaktól;
 
(e)
az interteoretikus relációk meghatározása – mindenekelőtt egy elmélet redukciója egy másikra – mint logikai probléma;
 
(f)
a természeti törvények szerkezete;
 
(g)
az elméleti terminusok és referensük viszonya.
 
Az analitikus tudományelmélet standard nézetének hatékonysága alacsony volt. Nem csupán azért, mert nem sikerült megalapozott, a magas szintű általánosítások igényének megfelelő, minden empirikusnak vélt tudományágra érvényes megoldásokat találni a felvetett problémákra. Hanem azért is, mert mély és széles szakadék tátongott egyfelől a tudományos kutatás mindenkori gyakorlata, másfelől a tudományelméleti problémafelvetések, valamint a hozzájuk kapcsolódó, háttérfeltevésként elfogadott normarendszer között.
Lényeges fordulatot hozott Kuhn The Structure of Scientific Revolutions című könyvének 1962-es első, majd 1970-ben megjelent második, kiegészített kiadása (lásd magyarul: Kuhn 2000 [1970]). A könyv alapjaiban kérdőjelezte meg az analitikus tudományelmélet standard nézetének (2.1)-ben és (2.2)-ben összefoglalt ismérveit. Kuhn szerint a tudományos ismeretek természete nagyon eltér attól, amit a tudományfilozófia standard nézete feltételezett. Úgy véli, hogy a tudományos megismerés működésének módjai nem vezethetők le a racionalitás eleve adott, a formális logikára szűkített, változatlannak és abszolút érvényűnek tartott elveiből. A tudományos megismerés mintái a tudománytörténet során változnak, ezért nem szakíthatók ki társadalmi és történeti kontextusukból. A tudományos ismeretek történeti fejlődésének eredménye és maga a történeti folyamat szorosan összefonódnak, ily módon fel kell adni a ‘felfedezés kontextusa’ és az ‘igazolás kontextusa’ közötti megkülönböztetést. A tudomány fejlődése, szöges ellentétben az analitikus tudományelmélet standard nézetével, nem kumulatív és lineáris, hanem egy érett és egy éretlen szakaszból áll. Az éretlen szakaszt a tudományág alapjainak (azaz terminusainak, módszereinek, hipotéziseinek, heurisztikus céljainak) szerteágazó megítélése, egymással viaskodó nézetek sokasága alkotja. Ezzel szemben az érett szakaszban a sokféleségből kiemelkedik egy nézetrendszer, amely – a szónak a nyelvtudományból átvett értelmében – paradigmává, azaz mintává válik. Az éretlen szakaszt követő első paradigma kivételével a paradigmák tudományos forradalmak eredményeként jönnek létre. Az új paradigma nem folytatása az előzőnek, hanem teljes egészében leváltja azt. Az új és a régi paradigma oly mértékben eltér egymástól, hogy még összehasonlításuk sem lehetséges, azaz ‘összemérhetetlenek’ (‘inkommenzurábilisek’). Összefoglalva:
 
(2.4)
(a)
Érett és éretlen fejlődési szakasz. Azok a tudományok, amelyeket az alapkérdéseikre vonatkozó nézetek sokfélesége jellemez, ‘éretlenek’. ‘Érettek’ azok, amelyekben létrejött egy a tudományág alapjait egységesen értékelő felfogást magában foglaló ‘paradigma’. A természettudományok ‘érettek’, a társadalomtudományok ‘éretlenek’.
 
(b)
A paradigma mint koherens kutatási hagyomány. Az ‘érett’ tudományágakat egy olyan többé-kevésbé egységes nézetrendszer uralja, amely a kutatások mintájaként szolgál, meghatározza az elfogadott módszereket és kijelöli az elfogadható megoldások korlátait.
 
(c)
A normál tudomány mint rejtvényfejtés. Az érett szakaszban végzett kutatás a rejtvényfejtéshez hasonlítható, abban az értelemben, hogy a problémák felvetése és megoldása a paradigma határain belül engedélyezett sémák alapján történik.
 
(d)
Az anomáliák megjelenése a normál tudományban. Az anomáliák olyan problémák, amelyeket a fennálló paradigma a megengedett eszközeivel és az elfogadható megoldások határain belül nem képes kezelni.
 
(e)
A régi paradigma válsága. Ha egy paradigmában az anomáliák száma és jelentősége növekszik, akkor a paradigma válságba kerül. A tudósok egy része egyre inkább megkérdőjelezi a paradigma működőképességét.
 
(f)
Tudományos forradalom. A válság hatására a tudósok egy része a paradigma leváltását és egy új paradigma kialakítását kezdeményezi.
 
(g)
Paradigmaváltás. A tudományos forradalom kirobbanása következtében a régi paradigma helyét egy új paradigma veszi át.
 
(h)
A régi és az új paradigma összemérhetetlensége (inkommenzurábilitása). A tudományos forradalom által leváltott és az új paradigma képviselői elbeszélnek egymás mellett.
 
A 20. század utolsó harmadában a tudományelméletben további folyamatok is elindultak. Kezdetét vette mind a tudományos megismerésről alkotott kép, mind a probléma-kánon újabb átértékelése. A változások több fordulat (‘turn’) eredményeképpen jelenleg is folyamatban vannak:
  • Egyikük a naturalista fordulat (lásd Quine 1969), melynek alapgondolata, hogy a tudományelméletet nem a tudományos racionalitás általános érvényűnek vélt ismérveit a szaktudományok számára normaként előíró filozófiai diszciplínaként kell művelni. A tudományelmélet maga is empirikus tudomány, melynek módszertana a természettudományok példáját követve leírja és magyarázza vizsgálatának mindenkori tárgyát, elsősorban a tudományos elméletek szerkezetét.3
  • A kognitív fordulat nyomán kialakult ‘a tudomány kognitív tudománya’ (lásd például Thagard 2012), mely mindenekelőtt a kognitív pszichológia, a biológia és az informatika módszereit felhasználva írja le és magyarázza a tudományos megismerést.4
  • Fontos fejlemény a tudásszociológiai fordulat is, amely szerint a tudományos ismeretek tartalmát olyan tényezők határozzák meg, mint a társadalmi érdekek, az autoritás és a csoportok szerkezete (lásd például Latour & Woolgar 1978, Barnes et al. 2002 [1996] stb.).5
 
E fordulatok mindegyike szerepet játszott abban, hogy az analitikus tudományelmélet standard nézetével szemben, mely élesen elválasztotta a tudományelméletet a tudománytörténettől, mára új, integrált diszciplínaként kialakult a tudomány története és filozófiája (‘history and philosophy of science’). Az integrációs folyamat kiindulópontja Kuhn (2000) [1970] azon meglátása volt, hogy a tudományelméleti problémák nem érthetők meg a tudomány történetét befolyásoló tényezők ismerete nélkül, Lakatos pedig kiemelte a két terület egymásrautaltságát.6 Az integrált diszciplína jelenleg nem csupán azt fogadja el, hogy a tudományelmélet művelésének szükséges feltétele a tudománytörténeti folyamatokból levonható következtetések figyelembevétele, hanem fordítva, azt is, hogy „az olyan történeti elemzés, amely nem vezet metodológiai felismerésekhez, értelmetlen, hiszen semmit sem tanulhatunk belőle” (Pietsch 2016: 66; kiemelés K. A.).
További új elem a tudomány pluralizmusának tudomásulvétele, azaz annak felismerése, hogy az analitikus tudományelmélet standard nézetének monizmusával ellentétben a tudományos megismerés még egy bizonyos korszakon belül sem egységes módszer, normák, célok alapján történik. A tudománytörténet bármely szinkrón metszetében sokféleképpen lehet tudományt művelni (vö. például Ruphy 2017, Tahko 2021 etc.), mert a kutatás normái és a tudományt egyéb megismerési formáktól megkülönböztető kritériumok nem csupán korszakonként változnak, hanem tudományos közösségektől függően eltérőek.7
Ugyanakkor nem csupán a tudomány sokféleségének elismerése következett be, hanem kialakult a tudományelmélet pluralizmusa is. Eltérően a 20. század első felétől, melyet az analitikus tudományelmélet standard nézetének dominanciája jellemzett, jelenleg a tudományelmélet sem vonhatja ki magát a módszertani pluralizmus alól: alternatív, egymással olykor részleges átfedésben, olykor éles rivalizálásban álló irányzatok sokaságából áll (vö. például Moulines 2008). A tudományelmélet sokfélesége két síkon nyilvánul meg:
 
  • Az egyik: a tárgytudományos megismerés sokféleségének elismerése következtében fellépett az igény az általános tudományelmélet preferált problémakörének a kiegészítésére azon speciális problémákkal, amelyeket egyes tudományágak sajátosságai motiválnak. Jelenleg – az általános tudományelmélet jelentőségének csökkenése nélkül – fokozatosan kibontakoznak az egyes szaktudományok diszciplínaspecifikus tudományelméletei (Kuhlmann 2017).
  • A másik: azon túlmenően, hogy az egyes diszciplínák kialakítják saját, másokétól eltérő tudományelméleti probléma-kánonjukat, a diszciplínához több, részben egymással rivalizáló speciális tudományelmélet tartozhat: létrejön a tudományág tudományelméleteinek pluralizmusa.8
 
Az a folyamat, amely az általános tudományelmélet és a diszciplínaspecifikus tudományelméletek kettősségének jelenlegi fennállásához vezetett, nem érint minden tudományágat azonos mértékben. Egyes diszciplínák kiforrott szakmaspecifikus tudományelméleti problémafelvetésekkel, módszerekkel és megoldási stratégiákkal rendelkeznek (fizika, kémia, biológia). Másoknál etablált probléma-kánon és tudománymetodológiai program nélkül, eklektikusan megy végbe a diszciplínaspecifikus tudományelméletek kialakulása (pl. számítógéptudomány, vö. Turner 2021, újabban pedig különösen fontos a mesterséges intelligencia színrelépésével felvetődő problémák tömege). És lehetnek olyanok, amelyekben e folyamat még nem kezdődött el.9
A nyelvtudomány 19. századi történetétől kezdve igény van nem csupán a nyelvészeti kutatómunkát kísérő utólagos metaelméleti reflexióra, hanem arra is, hogy az általános tudományelméleti minta befolyásolja a nyelvtudományi kutatómunka módszereit, célját és eredményeinek tartalmát. Például nyelvészet és tudományelmélet viszonyának 19. századi megnyilvánulása a történeti-összehasonlító nyelvészet azon törekvése volt, hogy a nyelvtudományt a kor természettudományának, mindenekelőtt a darwinizmussal fémjelzett biológiának a módszertanához igazítsa (pl. Tsiapera 1990). Közismerten erről tanúskodnak teoretikus terminusai, melyek biológiai metaforákként kerültek be a történeti-összehasonlító nyelvészetbe: ‘Sprachfamilie’, ‘Sprachverwandtschaft’, ‘Wurzel’, ‘Flexion’, ‘Tochtersprache’ stb. A saussure-i szinkrón nyelvészeti program mögött is részben tudományelméleti motiváció húzódott meg, mely az utóbbitól eltérően azonban nem valamely természettudományi diszciplína módszertanát kívánta a nyelvtudomány számára követendő mintaként javasolni, hanem – Simone (2004) szemléletes kifejezésével – ‘Saussure álmát’ próbálta megvalósítani: a nyelvtudomány önálló tudománymódszertanának kialakítását. Ugyanakkor Saussure tudományelméleti felfogását a Comte hatását tükröző pozitivista háttérfeltevések is befolyásolták (Seuren 2017). A bloomfieldizmus és a neo-bloomfieldizmus módszertanát az analitikus tudományelmélet standard nézetén belül a természettudományos minta követésének szándékával a Carnap nevével asszociált logikai pozitivizmus induktivizmusa határozta meg, míg a generatív nyelvészetét Chomsky (1957) tanúsága szerint az analitikus tudományelmélet Karl Popper által kidolgozott deduktív-hipotetikus elméletképe (összevetésükhöz lásd Bach 1965, Allan 2003, 2007). Chomsky minimalista programjának számára pedig az egyik tudományelméleti minta a ‘Galilei-stílusú tudomány’ (lásd a (2.13)(c) pontot).
Jelenleg a nemzetközi grammatikaelméleti szakirodalomban élénk viták folynak olyan problémákról, amelyeket immár nem általános tudományelméleti háttérfeltevések motiváltak, hanem a nyelvtudomány diszciplínaspecifikus tudományelméletéhez tartoznak. Mindenekelőtt a nyelvészeti adatok és evidencia sokféleségéből és megbízhatatlanságából származó problémák állnak előtérben. Ugyanakkor egyelőre nem kristályosodtak ki olyan – a kuhniánus tételeken és az analitikus tudományelmélet standard nézetében feltételezett normákon túlmutató – korszerű kezdeményezések, amelyek e problémák szakszerű felvetésének kiindulópontjai lehetnének.10
1 A tudományelmélet történetének áttekintéséhez lásd például Moulines (2008), Losee (2010) [1972], (2019), Kampis (2022). Az analitikus tudományelmélet standard nézetének terjedelmes angol nyelvű összefoglalása Suppe (1977), magyar nyelvű bemutatása pedig Laki (1998). Legátfogóbb tárgyalása Stegmüller (1969–1973) Probleme und Resultate der Wissenschaftstheorie und Analytischen Philosophie című könyvsorozata. Magyar nyelven a logikai empirizmust átfogóan elemzi Tuboly (2018).
2 Az analitikus tudományelmélet standard nézetének probléma-kánonjához lásd még például Schurz (2014: 12), Stegmüller (1973a: 373).
3 Nyelvtudományi alkalmazásához lásd Kertész (2004b).
4 Nyelvtudományi alkalmazásához lásd Kertész (2004a).
5 Nyelvtudományi alkalmazásához lásd Kertész (2013) [1991].
6 Lásd Lakatos Imre szállóigévé vált Kant-parafrázisát: „A tudományfilozófia tudománytörténet nélkül üres, a tudománytörténet tudományfilozófia nélkül vak” (Lakatos 1970: 91).
7 A tudomány határainak változásait áttekinti például Kutrovácz et al. (2008) és Bárdos & Tuboly (2025).
8 Kertész (2004a), (2004b) és Kertész et al. (eds.) (2019) bemutatja a nyelvészet tudományelméleteinek pluralizmusát.
9 Az általános tudományelmélet és a diszciplínaspecifikus tudományelméletek között bonyolult feedback mechanizmuson nyugvó kapcsolatrendszer áll fenn. Az általános tudományelmélet és számos tudományág diszciplínaspecifikus tudományelméleteinek viszonyáról áttekintést nyújt Lohse & Reydon (Hrsg.) (2017).
10 A chomskyánus metaelméleti narratíva anakronizmusára és dogmatizmusára a 11.2.1. szakaszban térek ki.
Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero
Kivonat
fullscreenclose
printsave