Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

3.1. Kérdésfelvetés

A 2.2. szakaszban említett, Chomsky személye körül kirobbant két ‘nyelvészeti háborúra’ (‘linguistics wars’) visszaemlékezve a nyelvész Robin Lakoff a következőket állapítja meg:1

(3.1)	(a)	„Századunk nagyrészében megkíséreltük a nyelvet a ‘természettudomány’ Prokrusztész-ágyába kényszeríteni, és ennek eredménye az a káosz és viszály lett, amelyet tudományterületünkön tapasztalunk. Ha természettudományt művelünk, akkor fel kell tennünk, hogy csak egyetlen paradigma férhet hozzá az igazsághoz, és az lenne jó, ha az a sajátunk lenne.” (R. Lakoff 1989: 985, kiemelés K. A.).
	(b)	„De annak a lehetetlensége, hogy tudományterületünkön mindenkit rávegyünk egyetlen paradigma elfogadására, a kuhni normál tudományban való berendezkedésre, azt mutatja, hogy rosszul láttuk a dolgokat. […] minden nyelvész vagy minden elméleti perspektíva másképp ragadja meg a nyelvi valóságot, és mindegyikük – noha mint tudományos elméletek összeegyeztethetetlenek egymással – hozzáad valamit a tudásunkhoz. De többé nem követelhetjük meg, hogy a perspektívák egyetlen elméletté ötvöződjenek: be kell érnünk eltérő, de egyformán érvényes nézőpontokkal.” (uo. 985–986, kiemelés K. A.)
	(c)	„Nem volt helye a pluralizmusnak.” (uo. 968)

Egy évtizeddel később a filozófus Peter Lynch így ír:

(3.2)

„A pluralizmus fogalma fényesen ragyog a tudomány világában és a kultúra egészében. Legáltalánosabb formájában a pluralizmus az a gondolat, hogy a valóságnak egynél több igaz leírása lehetséges; lehetségesek valamely téma egymással összeegyeztethetetlen, de egyformán elfogadható megközelítései. Nincsenek abszolút tények, hanem sokféle igazság van, melyek mindegyike egyformán igényt tart a figyelmünkre.” (Lynch 2001: 1; kiemelés K. A.)

A két idézet egészen eltérő kontextusokból származik, és egészen eltérő indíttatásokból született. Robin Lakoff gyakorló nyelvészként ‘naiv’ módon reflektál mindennapos nyelvészi tapasztalataira azzal a szándékkal, hogy saját szemszögéből mutassa be a generatív szemantika történetét. Ezzel szemben Lynch könyve ismeretelméleti alapkérdéseket vet fel magas absztrakciós szinten, és próbál megoldást nyújtani rájuk. Mégis, bármily távol áll is egymástól a gyakorló nyelvész és a filozófus világa, a két idézet szembetűnő analógiát mutat. Mindkettő a relativizmus problémakörét veti fel: az egyik speciálisan a nyelvtudományra vonatkoztatva, a másik általános filozófiai összefüggésben. A relativizmus az ismeretelméleti és tudományelméleti diskurzus egyik klasszikus, szerteágazó, számos részproblémában megnyilvánuló és mindmáig lezáratlan témája, azonban annak vizsgálata, ahogy a nyelvtudományban megjelenik, még várat magára. A jelen fejezetnek az a célkitűzése, hogy megtegye e hiány pótlásának első lépését, legalább két nehézségbe ütközik.

Az első nehézség az abszolutizmus és a relativizmus rendezetlen viszonya. A Lakoff-idézet nem csupán az igazság relativitásának alapgondolatatát jellemzi a gyakorló nyelvész tapasztalataira támaszkodva (3.1)(b)-ben, hanem (3.1)(a)-ban szembesíti azt ellentétével, az abszolutista tudományszemlélettel. Utal arra, hogy a relativista és az abszolutista igazságfelfogás ütközésével az ismeret- és tudományelmélet művelői mellett az elméletek, módszerek, fogalmak sokféleségében utat kereső gyakorló nyelvészeknek is szembe kell nézniük. A két szemléletmód antagonizmusának általános jelentőségét szemléletesen jellemzi az alábbi két példa a sok közül:

(3.3)	(a)	„A relativizmus melletti kiállás a leghálátlanabb feladatok közé tartozik, melyekkel a filozófia valaha is szembesült: a tájékozott olvasók tipikusan teljes időpocséklásnak tartják, sőt, a szakmai inkompetencia jelének. De aztán, ha észrevesszük kihívásának valódi mélységét, a mellette való kiállás a bátorságnak és az elme bővelkedésének kivételes fajtájává válik, melyhez a filozófiában alig van hasonlatos.” (Margolis ajánlása Zilioli könyvéhez, lásd Zilioli 2007: i)
	(b)	„A relativizmus, csakúgy, mint a szkepticizmus, azon doktrínák egyike, amelyeket mára számtalan alkalommal megcáfoltak. Semmi sem lehetne biztosabb jele annak, hogy egy doktrína némi nem elhanyagolható igazságot testesít meg, mint hogy a filozófia története során állítólag újra és újra megcáfolták. A valóban megcáfolható doktrínákat elegendő egyszer megcáfolni.” (MacIntyre 2010: 409).

A relativizmus, mint azt (3.3)(a) mutatja, mind a tudomány- és ismeretelméletben, mind a közéletben éles támadások kereszttüzében áll. Kihívást jelent számára, hogy meg kell védenie magát az abszolutizmus érvei ellen. Az abszolutizmusnak pedig (3.3)(b) szerint a relativizmus kihívásával kell szembenéznie: meg kell találnia azokat az érveket, amelyekkel hatékonyan támadhatja a relativizmust. A küzdelem nem dőlt el, hanem mind a mai napig változatlan hevességgel tart.2 Noha (3.1) és (3.2) egyaránt az igazság relativitására fókuszál, az említett cél elérésének egy második nehézségét is érintik: a sokféleség és a tolerancia viszonyát egyfelől a relativizmushoz, másfelől az abszolutizmushoz. Mindkét idézetben az ‘egyformán’ kifejezés a sajátunktól eltérő nézetek iránti toleranciára utal. Továbbá, (3.2)-ben Lynch világosan összekapcsolja az igazság-relativizmust a pluralizmussal, azonban viszonyuk mibenlétére e rövid idézeten belül nem derülhet fény. Hasonló megállapítást tehetünk (3.1)-gyel kapcsolatban is.

(3.1)(b)-ben a ‘minden’ kifejezés arra vonatkozik, hogy Lakoff a nézetek pluralizmusát a nyelvtudomány jellemzőjének, a relativizmust pedig kívánalomnak tartja, miközben (3.1)(c)-ben a pluralizmus hiányával jellemzi a chomskyánizmus klasszikus elméletének közegét. Tehát (3.1) és (3.2) két különböző nézőpontból egyaránt azt szemlélteti, hogy

(3.4)	(a)	a tudományos megismerést a sokféleség jellemzi;
	(b)	a tudományos nézetek között lehetnek olyanok, amelyek összeegyeztethetetlenek, de összeegyeztethetetlenségük ellenére tolerálhatják egymást;
	(c)	az igazság relatív.

(3.4)(b) és (c) a tudomány (3.4)(a)-ban említett sokféleségére adott reakció. Amennyiben az elméletek, módszerek, terminusok sokféleségét találjuk valamely tudományterületen, akkor egyúttal el kell fogadnunk az igazság relativitását is: azt, hogy nincsenek abszolút igazságok, hanem az igazság mindig attól a feltételrendszertől függ, amelyhez viszonyítjuk. Továbbá, úgy vélhetjük, hogy amennyiben megengedjük az igazságnak a tudományos megismerés sokféleségével összefüggő relativitását, akkor tolerálnunk kell a sajátunktól különböző és annak akár ellent is mondó nézeteket.

Azonban a nyelvtudomány sokfélesége a relativizmussal ellentétes reakciót is kiválthatja: az abszolutizmust.3 Ha a nyelvtudomány olykor összeegyeztethető, más esetekben viszont összeegyeztethetetlen elméletek, módszerek és fogalmak sokaságából áll, akkor érvelhetünk úgy, hogy a diszciplína egészének egységesítésére kell törekedni a sokféleség felszámolásával. Az abszolutizmus arra törekszik, hogy egyetlen felfogás uralja a diszciplínát az egyetlen igazság megtalálásának szándékával, és intoleráns módon kirekesztve a mindenkori, egyeduralomra törő nézetrendszer általánossá válása ellen ható minden egyéb felfogást.

Következésképpen a nyelvtudomány sokfélesége egyaránt motiválhatja az abszolutizmust és a vele szembenálló relativizmust.

E példákból egyebek mellett az is következik, hogy az alábbi kérdés jól motivált, mert bátorítja a sokféleség, a relativizmus, az abszolutizmus, a tolerancia és az intolerancia viszonyrendszerének feltárását a nyelvtudományban:

(K1)	Milyen viszony áll fenn a nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvtudomány pluralizmusa, az igazság relativista felfogása, az igazság abszolutista felfogása és a sajátunktól eltérő nézetek toleranciája vagy intoleranciája között?

(3.4) ismeretében kézenfekvő feltételezni az igazság relativitásának és a toleranciának a szoros összefonódását, csakúgy, mint az abszolutizmus kötődését az intoleranciához. Ezért a (K1) kérdésre az alábbi standard válasz kínálkozik:

(VK1i)

A nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvészeknek a pluralizmusra adott reakciójaként a relativizmus a toleranciához, az abszolutizmus pedig az intoleranciához kapcsolódik.

Ugyanakkor jelenleg az általános tudomány- és ismeretelméleti szakirodalomban lejátszódó viták egyik hozadéka az, hogy a relativizmusból nem következik szükségképpen a tolerancia, sem pedig, fordítva, a toleranciából nem következik szükségképpen a relativizmus (Ressler 2008). Lehet ugyanis úgy érvelni, hogy a relativizmus elvethet bizonyos álláspontokat, például az abszolutizmusét. Továbbá, a relativizmus nem zárja ki a tolerált nézetek valamelyikének a preferálását (Irlenborn 2016: 121, Rescher 1993: 100 k.). A relativizmus és a tolerancia kompatibilitása fenntartható, de nem szükségszerű. Az sem állítható, hogy az abszolutizmus szükségképpen intoleráns magatartást eredményez, vagy hogy az intolerancia szükségképpen abszolutizmushoz vezet. Nem zárható ki eleve, hogy még abban az esetben is, amikor az abszolutista egy a sajátjától eltérő nézetet hamisnak tekint és elutasít, elismerhet olyan érveket, amelyek nem minősítik irracionálisnak az egyébként elutasított nézetet, és ily módon tolerálja (Irlenborn 2016: 121–122). Ismeretelméleti szempontból tehát a szóban forgó kategóriák viszonya jóval árnyaltabb annál, semhogy sematikusan lenne értelmezhető. Viszont abból, hogy tudomány- és ismeretelméleti megfontolások fényében nincs szükségszerű összefüggés a relativizmus és a tolerancia, illetve az abszolutizmus és az intolerancia között, mivel egyik sem feltétele a másiknak, nem következik, hogy a nyelvtudományi kutatás gyakorlatában a sokféleség nem kapcsolható össze mind a relativista igazságfelfogással, mind a sajátunktól eltérő elméletek, módszerek, terminusok tolerálásával. És az sem zárható ki, hogy e gyakorlatban a sokféleségre adott abszolutista reakció és az intolerancia áll kapcsolatban egymással.

Mivel ily módon a pluralizmus, a relativizmus, a tolerancia, az intolerancia és az abszolutizmus viszonyának problémája az ismeretelméleti és a tudományelméleti diszkussziókban mindmáig nyitott, (VK1i)-et szembesítenünk kell (VK1ii)-vel mint a (K1) kérdésre adható alternatív válaszlehetőséggel:

(VK1ii)

A nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvészeknek a pluralizmusra adott reakciójaként az abszolutizmus, a relativizmus, a tolerancia és az intolerancia között differenciált viszonyrendszer áll fenn.

E fejezet (K1)-re a (VK1ii) melletti döntéssel kísérel meg választ adni a gyakorló nyelvészek álláspontjainak rendszerezésével. Itt és a későbbi fejezetekben a mindenkori részkérdést felvető szakaszban előrebocsátom azt a választ, amely mellett érvelni fogok. Ez az eljárás a kifejtés világosságát szolgálja, és nem teszi körben forgóvá a gondolatmenetet.

A gyakorló nyelvészek relativista vagy abszolutista nézeteit naivnak fogom nevezni az alábbi indoklással:

A nyelvtudományi diszkussziókban sem a relativista, sem az abszolutista nézet nem támaszkodik metaelméleti apparátus alkalmazására, hanem a gyakorló nyelvész mindennapos kutatói tevékenységére reflektálva a tárgytudományos kutatás határain belül marad.
A nyelvtudomány gyakorlatában e nézetek a relativista és az abszolutista álláspontot nem hozzák összefüggésbe az ismeret- és tudományelméletben tárgyalt problémákkal; nem érintik a szakirodalomban tárgyalt különböző relativizmus- és abszolutizmus-felfogásokat; nem értékelik a saját álláspontjukból levonható ismeret- és tudományelméleti következtetéseket; nem definiálják azokat a terminusokat, amelyeket használnak.

A (K1)-re adható válasz kétféleképpen közelíthető meg. Egyrészt leírhatja a gyakorló nyelvészek hozzáállását szakterületük pluralizmusához. Másrészt normatív jelleggel hozzájárulhatna a nyelvtudomány egyes területein a problémamegoldó tevékenység hatékonyságának növeléséhez, megindokolva, hogy a nyelvtudományban a relativista vagy az abszolutista személetet tartja-e a kívánatosnak. E fejezetben nem normatív, hanem deskriptív módon kívánok eljárni. A deskripció is naiv lesz, mivel csupán rögzíti a nyelvészek különböző álláspontjait, de nem alkalmaz kidolgozott explikatív módszert. A naiv deskriptív eljárással összhangban pártatlanságra és a nézetek tárgyszerű rendszerezésére törekszem, anélkül, hogy bírálnám, megerősíteném, cáfolnám, elfogadnám, vagy elutasítanám az egyes nézetek bármelyikét.4 A fejezet felépítése a következő:

A 3.2. szakaszban bevezetem a relativizmus, az abszolutizmus, a tolerancia és a pluralizmus olyan alapmodelljét, amely előfeltétele lesz a későbbi gondolatmenet felépítésének. Ugyanakkor a rendkívül szerteágazó ismeret- és tudományelméleti szakirodalom útvesztőiből kiemelve a leegyszerűsített alapmodellek nem tekinthetők többnek az érvelés követéséhez legszükségesebb háttérinformációk rögzítésénél.5 E kategóriáknak a szakirodalomban tárgyalt egyes megközelítései az alapmodellek speciális explikációiként jellemezhetők.

A 3.3., 3.4. és 3.5. szakaszban deskriptív szemlélettel tanulságos példákon mutatom be a (3.4)-ben említett kategóriák jelenlétét a gyakorló nyelvészek – publikációkban dokumentált – megnyilvánulásaiban.

Végül a 3.6. szakasz összefoglalja a következtetéseket, megindokolva a (VK1ii) melletti döntést.

1	A nyelvészeti háborúkra a 10. fejezetben visszatérek.
2	A relativizmus problémakörét övező vitákba az összegzés és rendszerezés igényével betekintést nyújtanak a következő művek: Hollis & Lukes (1982), Krausz (ed.) (2010), Garcia-Carpentino & Kölbel (eds.) (2008), Hales (ed.) (2011), Baghramian (ed.) (2014), Baghramian & Carter (2020), Baghramian & Colina (2020), Boghossian (2006a), (2006b), Irlenborn (2016), Kush (ed.) (2020), Kusch (2021), Meiland (1977).
3	Vita folyik arról, hogy a relativizmus és az abszolutizmus kizárják-e egymást. Például Bloor (2007) e kérdésre igennel felel, mások viszont a kettő közötti álláspont mellett érvelnek (például Paksi 2016), ismét mások (lásd például Kusch 2021) az ‘abszolutista relativizmust’ is lehetséges opciónak tartják.).
4	Viszont a 4. és 5. fejezetben bevezetendő metaelméleti modell normatív komponenst is tartalmaz, melynek alkalmazása legitimálni fogja az elemzések erősen kritikus szemléletét.
5	Az ‘alapmodell’ kifejezést Irlenborn (2014) alkalmazza a relativizmus jellemzésére. E terminust kiterjesztem egyéb kategóriákra is, ezzel is hangsúlyozva, hogy provizórikus jellemzésük nem definíció, hanem csupán a felépítendő gondolatmenet későbbi explikációra szoruló kiindulópontja lehet.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero