Ebben a könyvben a p-modell reflexivitásának különösen fontos szerep jut mindazon érvelési ciklusokban, amelyekben – összhangban a tudományelmélet és tudománytörténet-írás módszertanával – egy-egy esettanulmányból általános következtetést vontunk le az alábbi séma szerint:

Az eliminatív indukció (Mill 2008 [1886] nyomán) az enumeratív indukcióhoz hasonlóan szintén empirikus és prediktív, de nem statisztikai. Nem megfigyelt esetek összegzésére, hanem versengő hipotézisek szisztematikus kizárására épül. Ebben a következtetési formában először több lehetséges magyarázatot veszünk számba egy adott jelenségre, majd a rendelkezésre álló bizonyítékok segítségével kizárjuk azokat a hipotéziseket, amelyek nem egyeztethetők össze a megfigyelt adatokkal. Az a hipotézis, amely a kizárási folyamat végén megmarad, a legvalószínűbb magyarázatként kerül elfogadásra. A tudománytörténet egyik híres példája a Neptunusz felfedezése. Az Uránusz pályájának szabálytalanságaira több lehetséges magyarázat létezett, azonban a versengő hipotézisek vizsgálata során egy addig ismeretlen bolygó feltételezése bizonyult a megfigyelésekkel leginkább összhangban álló magyarázatnak. Ez a hipotézis végül a Neptunusz felfedezéséhez vezetett. Noha az eliminatív indukció sikeres és elterjedt a tudományos hipotézisvizsgálatban, az orvosi diagnosztikában, a bűnügyi nyomozásokban, valamint a műszaki hibakeresésben, nem felel meg a p-modell eljárásának. Ugyanis az egyes fejezetek deskriptív eredményeinek alátámasztása az esettanulmányokkal nem statisztikai és nem prediktív, hanem strukturális és interpretatív volt. Ezért harmadik lehetőségként az analitikus indukciót mutatom be.

Az analitikus indukció nem jövőbeli eseményeket próbál előre jelezni, hanem a meglévő elméleti apparátust finomítja és rendezi struktúrákba.3 Az analitikus indukció gondolata Znanieckitől származik. Znaniecki (1934) az analitikus indukció módszerét összevetette a fizikában és a biológiában alkalmazott eljárásokkal, és kiterjesztette a szociológiára is. Azt feltételezte, hogy ez a módszer hatékonyabb, mint az eliminatív indukció. Az analitikus indukció módszere valamely jelenség valamely jegyeinek kiemelésével megfogalmaz egy kiinduló hipotézist. Amennyiben egyéb esetek analógiát mutatnak a kiinduló esettel, és a hipotézis szerint viselkednek, akkor az általánosítás jól motivált. Amennyiben nem, akkor vagy a hipotézist, vagy a várt eredményt módosítani kell. Ez a módszer addig ismétlődik, amíg el nem ér egy olyan állapotot, amelyben már nincs szükség további újraértékelésre. Az analitikus indukció többféle célra is alkalmazható: kutatási módszerként, kauzális elemzési eszközként, vagy akár bizonyítási eljárásként (vö. Robinson 1951, Ragin 2023).

A jelen könyvben elemzett esettanulmányok egyike sem jósolja meg azt, ahogy a nyelvészeti elméletalkotás a jövőben viselkedni fog. Előrejelzés helyett bizonyos tulajdonságokat kiemel az elemzett esetből, analógiát vonva a kiemelt jellemzők és egyéb esetek között. A p-modell reflexivitása a (12.1)-ben vázolt sémát nyilvánvalóan nem az enumeratív és eliminatív, hanem az analitikus indukció szerint értelmezi. A fogalomzavar elkerülése érdekében négy különböző szintet különböztetek meg:

A (12.5)-ben leírt eljárás a plauzibilis érvelési folyamat lényegéből következik. Ciklikusan, prizmatikusan és visszamenőlegesen értékel újra korábbi stádiumokat és jut el újabb állapotokhoz. Mivel az alapesetben a konklúziók nem véglegesek, elkerüli az elsietett általánosítás érvelési hiba fellépésének veszélyét. (12.5) világossá teszi, hogy a p-modell – a 4. fejezetben bevezetett rendszerének eszközeivel – eleve kezelni képes az esettanulmányok dilemmájának (12.2)(a)-ban említett egyik ágát.

A 12.1. ábra vizualizálja azt, ahogy a p-modell elkerüli az elsietett általánosítást. Az eljárás folyamatosan korrigálja a p-kontextust, és az újraértékelés stádiumában, amennyiben indokolt, új esettanulmányokat von be az érvelésbe.

 

A 3. fejezetben bemutatott példák kiválasztása (12.7)(d) szerint történt. Ennek megfelelően említette meg a 3.1. szakasz a példák esetlegességét és illusztratív jellegét, és vonta le a 3.6. szakasz azt a következtetést, hogy a (K) alapkérdés megválaszolásához más irányba kell továbblépni. A 4. fejezet példái a (12.7)(b) alatt említett paradigmatikus esetek típusába sorolhatók, mivel nem volt más feladatuk, mint hogy a p-modellnek a korábbi publikációkban már bevezetett terminusait és összefüggéseit szemléltessék. A könyv mondandója t a 6.–10. fejezetben a nehéz esetek (lásd (12.7)(a)) és a nagy horderejű esetek (lásd (12.7)(c)) kombinációiként jellemezhető esettanulmányokat használt fel. Ezek – az ellentmondások, az érvelési hibák, a narratívák, a tudományos haladás példáiként – egyrészt nehéz esetek, mivel a szakirodalmi háttér alapján kezelésük erősen problematikus, új módszer (a p-modell) alkalmazását igényelték, és előre nem kiszámítható eredménnyel jártak. Ezért alátámasztják a p-modell MLI szinten végrehajtott érvelési folyamatának termékenységét. Egyúttal nagy horderejű esetek is, mivel – mint például Chomsky műveinek megítélése, Zubizarreta újítása, vagy a würzburgi nyelvtan szisztematikus p-parakonzisztenciája – olyan, fontos tudománytörténeti fordulópontnak számítanak, amelyek argumentációs szerkezetét korábban még nem elemezték szisztematikusan a nyelvészeti elméletalkotás metatudományos megközelítései. Ezen vegyes típusként megjelenő esetek feltárása kiemelten fontos, ha azt várjuk, hogy a könyv gondolatmenete olyan nem-triviális választ adjon a (K) kérdésre, amely illeszkedik a tudománytörténet-írás és a tudományelmélet jelenlegi tendenciáihoz. Végül a 11. fejezet két paradigmatikus esetet elemzett.