Válts MeRSZ+ -ra!

MeRSZ online
okoskönyvtár

Több száz tankönyv egy helyen.
Online. Bárhol. Bármikor.

Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

12.2. Válaszok a részkérdésekre

Az 1. fejezet felvetette a könyv (K)-val jelölt alapkérdését: Mire jó a nyelvtudomány elmélete? Az alapkérdést részkérdésekre bontottuk azzal a céllal, hogy a részkérdésekre kapott válaszok összegzéseként válaszolhassuk meg. A részkérdéseket négy olyan területhez soroltuk, amelyek a tudományos megismerés több, mint két évezred óta viták kereszttüzében álló témáit vetették fel: a relativizmus és az abszolutizmus közötti feszültséget, az ellentmondások típusait, az érvelési hibák szerepét, valamint a tudományos haladás és hanyatlás viszonyát. Minden fejezet alternatív hipotéziseket bocsátott előre a felvetett részkérdésre adható lehetséges válaszként.
Miután az I. rész 1. és 2. fejezete megfogalmazta a kérdésfelvetést és bevezette a gondolatmenet követéséhez szükséges háttérinformációkat, a könyv II. része a relativizmus és az abszolutizmus antagonizmusának felvázolásával kezdte a metareflexió lehetőségeinek és korlátainak az áttekintését. A 3. fejezetben a metatudományos reflexió azzal járult hozzá a nyelvtudomány alapkérdéseinek megvilágításához, hogy az alábbi részkérdésre válaszolva naiv módon leírta a nyelvészek naiv relativista és abszolutista reakcióját diszciplínájuk pluralizmusára:
 
(K1)
Milyen viszony áll fenn a nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvtudomány pluralizmusa, az igazság relativista felfogása, az igazság abszolutista felfogása és a sajátunktól eltérő nézetek toleranciája vagy intoleranciája között?
 
A fejezet azt mutatta ki, hogy a nyelvtudományban jelen van mind a relativista, mind az abszolutista látásmód, melyek sokrétű, árnyalt és differenciált kölcsönhatásban állnak a toleranciával és az intoleranciával. Ugyanakkor rávilágított mind a metatudományos reflexió naiv deskriptivitásának korlátaira, mind pedig arra, hogy a nyelvészek naiv nézeteinek vizsgálatán túllépve a nyelvészeti elméletalkotás gyakorlatának a leírása szükséges az alapkérdés megválaszolásának előkészítéséhez. Ily módon az első részkérdésre a következő választ kaptuk:
 
(VK1iii)
(a)
A nyelvészeti kutatás gyakorlatában a nyelvészeknek a pluralizmusra adott reakciójaként az abszolutizmus, a relativizmus, a tolerancia és az intolerancia között a 3. fejezetben (3.25) alatt összefoglalt differenciált viszonyrendszer áll fenn.
 
(b)
A nyelvészek hitének elemzését követően szükséges magának a nyelvtudományi megismerésnek a vizsgálata.
 
(c)
A nyelvészeti megismerés sokféleségére adott naiv reakciók a relativista látásmód vállalását indokolják.
 
(d)
Az, hogy a relativista látásmód milyen hatással lehet a nyelvtudományra, csak a metareflexió normativitásának a figyelembevételével szembesíthető az abszolutizmus hatásával.
 
(e)
A normativitás és a deskriptivitás viszonya csak egy szisztematikusan kifejtett metaelméleti modellben kezelhető koherensen.
 
(VK1iii) szükséges előfeltétele volt annak, hogy megtegyük a következő lépést a tudomány- és ismeretelméleti vizsgálódások kívánalmaihoz igazodni képes, valamint a deskriptivitás mellett normatív komponenst is tartalmazó metaelméleti keret körvonalazásával. A normativitástól azt vártuk el, hogy bemutatja azt, ahogy a relativista metaelmélet hatékonyabbá teheti a nyelvtudomány problémamegoldó tevékenységét. A részkérdés így szólt:
 
(K2)
Milyen eszközökkel kezelheti a metaelméleti reflexió a relativizmust?
 
A 4. fejezet eredménye a p-modell relativizmusának explikálása volt a második részkérdésre adott válaszként:
 
(VK2iv)
(a)
A metaelméleti reflexió a relativizmust a plauzibilis érvelés p-modelljének az alábbi eszközeivel kezelheti:
 
 
(i)
a plauzibilis kijelentések szerkezete;
 
 
(ii)
a plauzibilis következtetések szerkezete;
 
 
(iii)
a parakonzisztencia;
 
 
(iv)
a p-kontextus információs alul- és túldetermináltsága;
 
 
(v)
a nyelvészeti adat és evidencia fogalma;
 
 
(vi)
a plauzibilis érvelési folyamat;
 
 
(vii)
deskriptivitás;
 
 
(viii)
normativitás.
 
(b)
A p-modell relativizmusa mérsékelt. Ez azt jelenti, hogy bár a plauzibilis érvelési folyamat képes számot adni egymással versengő kijelentések egyidejű jelenlétéről, mégis differenciál az alternatívák plauzibilitási értékei között. A p-kontextusok prizmatikus, ciklikus és retrospektív újraértékelései során képes egy olyan alternatíva kiválasztására, amelyet az érvelési ciklusban a legplauzibilisebb lehetőségként értékel, de amelynek a plauzibilitási értéke későbbi érvelési ciklusokban még felülvizsgálható. Ily módon elkerüli a szolipszizmust.
 
(c)
A p-modell tételeiből nem csupán a sokféleség tudomásulvétele és termékenységének elismerése, valamint a mérsékelt relativizmus következik, hanem az eltérő nézetek mérsékelt toleranciája is. Abból, hogy a p-modell a nyelvészeti elméleteket dinamikus plauzibilis érvelési folyamatokként láttatja, melyek során az adatokat, hipotéziseket és látens háttérfeltevéseket magában foglaló p-kontextus ciklikus, prizmatikus és visszamenőleges újraértékelése játszódik le, az következik, hogy nincsenek mindenáron védelmezendő problémamegoldások. A p-modell nem csupán elfogadja a nyelvtudományi megismerés sokféleségét, hanem a perspektívák váltakozása révén ösztönzi a mindenkori p-problémák sokrétű, prekoncepcióktól mentes megoldását.
 
(d)
A p-modell toleranciája, a 3.2.4. szakaszban bevezetett alapmodell tükrében, nem parttalan, mert a plauzibilis érvelési folyamat határait nem lépi át. A plauzibilis érvelés visszamenőleges újraértékelő mechanizmusa per definitionem kizárja a Feyerabend-féle ‘anything goes’ érvényesülését (Feyerabend 2002 [1975]). Nem fogadja el, hogy a tudományos megismerésben minden megengedett. A saját, a tolerálható és a tolerálhatatlan kijelentések közötti különbségtétel kritériumait a p-modell szintén a plauzibilitásra és a p-kontextust visszamenőlegesen újraértékelő ciklusok provizórikus – tehát a p-kontextusban valamely kijelentéshez plauzibilitási értéket rendelő, de a p-kontextus változásával módosuló – eredményére vezeti vissza. Nem lép fel a tolerancia paradoxona.
 
Mivel a relativizmus ellen szubsztanciális ellenérvek merülnek fel, az 5. fejezet kitért a következő kérdésre:
 
(K3)
Meg tudja-e védeni magát a p-modell mérsékelt relativizmusa az öncáfolat, az egyenlő érvényesség, valamint a deskriptivitás és a normativitás közötti viszony tisztázatlanságának vádjával szemben?
 
Az alábbi választ kaptuk:
 
(VK3iii)
(a)
Miután megkülönböztettük a p-parakonzisztenciát és az erős p-inkonzisztenciát, valamint a relativizmust látásmódként határoztuk meg, a p-modell mérsékelt relativizmusa
 
 
(i)
képes volt megvédeni magát
 
 
 
(𝛼)
platóni öncáfolatnak és
 
 
 
(𝛽)
a relativizmus dilemmájának
 
 
 
a vádjával szemben,
 
 
(ii)
csakúgy, mint
 
 
 
(𝛼)
Margolis bipolaritás elleni érvelésének,
 
 
 
(𝛽)
Rescher preferencializmusának és
 
 
 
(𝛾)
Bloor relativizmusának
 
 
 
analógiájára az egyenlő érvényesség vádjával szemben.
 
(b)
A p-modell három sajátosságának összefonódása játszott szerepet az abszolutista vádak visszautasításában:
 
 
(i)
az, hogy a kijelentések nem egyszerűen igazak vagy hamisak, hanem e két pólus közé eső, közvetlen vagy közvetett forrásokban gyökerező plauzibilitási értéket kaphatnak;
 
 
(ii)
a p-parakonzisztencia; valamint
 
 
(iii)
a p-kontextusok ciklikus, prizmatikus és retrospektív újraértékeléseinek plauzibilis érvelési folyamata.
 
(c)
A p-modell a racionális rekonstrukció tudományelméleti módszerének egyik változata, mely egy deskriptív és egy normatív korrektív együttműködése révén a nyelvészeti elméletalkotás egyes eseteinek modellálására vállalkozik. A racionális rekonstrukció módszere a deskriptív korrektívből olyan általánosított metatudományos keretként absztrahálja a p-modellt, amely összhangban áll a normatív korrektívvel, és ezáltal elősegítheti a tárgytudományos problémamegoldás hatékonyságának javítását. Ez a p-modell működésének az alapelve.
 
(d)
A p-modell az analitikus tudományelmélet standard nézetében elfogadott racionalitási elveket ‘gyengíti’ az igazság, a logikai következtetés, a logikai rendszer, a bizonyosság irányából a plauzibilitás, a plauzibilis következtetés, a plauzibilis érvelési folyamat és a bizonytalanság irányába. Egyetlen minimális változtatásból indul ki azzal, hogy a kijelentések abszolút igazsága helyett azok paraméterfüggő plauzibilitását állítja középpontjába. Minden egyéb tulajdonság e módosítás közvetlen vagy többszörös áttétellel közvetett következménye. Ily módon az analitikus tudományelmélet racionalitás-elveinek minimális finomítása a nyelvtudományi elméletalkotás tulajdonságainak olyan racionális rekonstrukcióját nyújthatja, amely több és más eredményhez vezethet, mint az analitikus tudományelmélet standard nézete, valamit a formális logikára épülő jelenlegi irányzatok.
 
A könyv III. részében, melynek témája a nyelvészeti elméletek inkonzisztenciája, a 6. fejezet – a relativista metatudományos reflexió alkalmazhatóságának egyik példájaként – a nyelvészeti elméletalkotás során fellépő ellentmondásokra kérdezett rá:
 
(K4)
Tolerálhatók-e az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások az elméleti nyelvészetben?
 
A p-modell a nyelvész rendelkezésére bocsátotta az ellentmondások heurisztikusan termékeny, terméketlen és destruktív típusainak a szétválasztására alkalmas – és ezáltal a problémamegoldó tevékenység hatékonyságának javítását elősegítő – eszközöket. Mivel a 4. fejezet tisztázta a p-modell deskriptív és normatív komponensének viszonyát, a részkérdésre kapott válasz a deskriptív eredmény mellett annak normatív következményét is tartalmazta:
 
(VK4iv)
Deskriptív eredmény:
 
(a)
A chomskyánus elméleti nyelvészetben jelen van
 
 
(i)
a heurisztikusan termékeny, permanens, konstruktív p-parakonzisztencia;
 
 
(ii)
az ideiglenesen elfogadható ad hoc p-parakonzisztencia;
 
 
(iii)
a heurisztikusan terméketlen, nem tolerálható, ad hoc p-parakonzisztencia; valamint
 
 
(iv)
a destruktív, erős p-inkonzisztencia.
 
(b)
Az ellentmondás-mentesség az elméletalkotás legfontosabb regulatív elveinek egyike és nem adható fel, ezért (a)(iv) semmiképpen sem tolerálható.
 
(c)
Az (a)(iii) alatt említett parakonzisztencia-típus, noha terméketlen, szintén védi az elméletet,
 
(d)
Az ideiglenesen tolerálható ad hoc p-parakonzisztencia (lásd (a)(ii)) heurisztikusan terméketlen, noha megóvhatja az elméletet a káosztól.
 
(e)
A heurisztikusan termékeny, permanens p-parakonzisztencia (lásd (a)(i)) hasznos problémamegoldó technika, melynek előnyei:
 
 
(i)
Megőrzi mindkét, egymásnak ellentmondó kijelentést és az őket alátámasztó adatokat, elkerülve ezzel az információvesztést.
 
 
(ii)
A két, egymásnak ellentmondó kijelentés megtartása ellenére az elmélet nem engedi meg tetszőleges konklúziók levezetését ellentmondásos premisszákból.
 
 
(iii)
A p-parakonzisztens megoldás lehetővé teszi olyan struktúrák leírását az elméleti keretben, amelyek a p-parakonzisztencia tudomásulvétele nélkül nem lennének leírhatók.
 
(f)
A p-parakonzisztens rekonstrukciónak a p-kontextus, valamint az egymásnak ellentmondó kijelentések tartalmának figyelembevétele nélkül megvannak a korlátai:
 
 
(i)
Túl erős, mivel lehetővé teszi az (a) pontban említett, nagyon különböző tartalmú és nagyon eltérő következményekkel járó esetek feloldását egyazon, differenciálatlan mechanizmus alapján.
 
 
(ii)
Egyúttal túl gyenge. Önmagában nem elégséges a szintaktikai elméletalkotásban fellépő ellentmondások rekonstrukciójához, mivel a heurisztikusan termékeny és az ad hoc megoldások megkülönböztetése a mindenkori plauzibilis érvelési folyamat egyéb ciklusainak és tartalmának a figyelembevételét igényli.
 
(g)
Mivel a p-parakonzisztencia a relativizmus paradigmatikus példája, kimutatása a chomskyánus nyelvészetben jól szemlélteti, hogy annak abszolutizmusa a relativizmust takarja.
 
(h)
Szükséges az elmélet által feldolgozható adattípusok újradefiniálása, valamint az elméleti apparátus részleteinek további technikai átalakításán túlmutató, adatorientált szemléletmód kialakítása.
 
(VK4iv)
Normatív következmény: Ajánlott, hogy a szintaktikai elméletalkotás (VK4iii) deskriptív eredménye szerint kezelje az ellentmondások típusait és az elméletalkotás alapjául szolgáló adatokat.
 
Az egymással versengő nyelvészeti elméletek közötti ellentmondások elvezettek a következő részkérdéshez:
 
(K5)
Vannak-e ugyanazon nyelvi ‘jelenségnek’ egymásnak ellentmondó reprezentációi az elméleti nyelvészetben?
 
A p-modell alkalmazása a 7. fejezetben azt szemléltette, hogy az alapesetben a nyelvtudományban az egymásnak látszólag ellentmondó reprezentációk valójában nem ugyanarra a jelenségre vonatkoznak, ezért nem léphet fel ellentmondás közöttük. A reprezentációk közötti látszólagos, de – mivel tárgyuk különböző – nem valós konfliktusok összefüggnek azzal, hogy az eltérő álláspontok képviselői nem ismerik fel a kategóriahibát a plauzibilis érvelési folyamatban. A részkérdésre kapott válasz összefoglalása:
 
(VK5iv)
Deskriptív eredmény:
(a)
Különbség van a jelenségek relativitása és a reprezentációk relativitása között.
 
(b)
A jelenségek relativitása és a reprezentációk relativitása közötti viszony aszimmetrikus. Az alapeset a jelenségek relativitása, amely a reprezentációk relativitását is magában foglalja. A reprezentációk relativitása – mely nem kapcsolódik össze a jelenségek relativitásával – speciális eset.
 
(c)
A jelenségek azonosítása a plauzibilis érvelési folyamat sajátosságainak függvényében kiválasztott kategorizáció függvénye.
 
(d)
A jelenségek közötti határok heurisztikusan terméketlen megállapítása kategóriahiba eredménye.
 
(e)
Ily módon nincsenek eleve adott, a plauzibilis érvelési folyamattól független ‘nyelvi tények’, hanem csak a plauzibilis érvelési folyamathoz viszonyított jelenségek.
 
(f)
A reprezentációk tárgyai nem eleve adott objektumok, hanem kategorizáció eredményeképpen ideiglenesen és felülbírálhatóan konstruált jelenségek.
 
(g)
A reprezentációk státusa összeegyeztethető az igazság koherencia-elméletével.
 
(h)
A p-modell a koherenciát a plauzibilis érvelés önkorrekciós, szelekciós folyamataként explikálja, amely p-kontextusról p-kontextusra haladva egymással összeveti a kijelentések plauzibilitási értékét. A mindenkor rendelkezésre álló források, szemantikai relációk és metodológiai elvek függvényében kiválasztja a legplauzibilisebb kijelentéseket, de nyitva hagyja a visszamenőleges, ciklikus, prizmatikus újraértékelés lehetőségét. A p-kontextust alkotó források és plauzibilis kijelentések természetesen tartalmaznak a ‘valóságra’, a ‘világra’, a ‘tapasztalatra’ vonatkozó ‘empirikus’ tartalmú információkat.
 
(i)
Az elméleti nyelvészet kijelentései a plauzibilis érvelés e folyamatában a (4.15)(e)-ben bevezetett heurisztikus termékenységük révén jutnak el új, de felülvizsgálható információkhoz a ‘nyelvi valóságról’, amennyiben egyéb kijelentésekhez viszonyítva elvezetnek a mindenkori p-probléma valamely, legalább provizórikus megoldásához vagy feloldásához.
 
(j)
A p-modell szerint a nyelvészeti elméletalkotásban a kijelentések elfogadhatóságának mércéje a (h) értelmében vett koherenciájuk és a plauzibilis érvelési folyamat (i)-ben említett heurisztikus termékenységének kettőssége.
 
(VK5iv)
Normatív következmény: Ajánlott az elméleti nyelvészetben
 
(a)
megkülönböztetni a reprezentációk relativitását és a jelenségek relativitását;
 
(b)
a jelenségek relativitását alapesetnek tekinteni;
 
(c)
a jelenségeket a kategorizáció függvényében kezelni, mely relatív a plauzibilis érvelési folyamat sajátosságaihoz;
 
(d)
elkerülni a jelenségek heurisztikusan terméketlen azonosítását kiváltó kategóriahibákat;
 
(e)
tudomásul venni, hogy nincsenek eleve adott ‘nyelvi tények’, hanem csak a plauzibilis érvelési folyamathoz viszonyított jelenségek;
 
(f)
tudomásul venni, hogy a reprezentációk tárgyai nem eleve adott objektumok, hanem kategorizáció eredményeképpen ideiglenesen és felülbírálhatóan konstruált jelenségek;
 
(g)
elfogadni az igazság koherencia-elméletét és annak összefüggését a plauzibilis érvelési folyamat termékenységével.
 
A IV. rész témája az érvelési hibák és a plauzibilis érvelés közti határvonal meghúzása, valamint annak a szerepnek a feltárása volt, amelyet az érvelési hibák játszanak az elméleti nyelvészetben. A 8. fejezet a chomskyánizmus nagy hatású műveiben kimutatható érvelési hibákat vizsgálta:
 
(K6)
Kimutathatók-e érvelési hibák a chomskyánizmus nagy hatású műveiben?
 
Mivel a p-modell eszköztára alkalmas az érvelési hibák kimutatására, felhasználható és felhasználandó az elméletek közötti döntésekhez, valamint a heurisztikusan terméketlen, helyesnek látszó, de hibás és ezért megtévesztő érvelési ciklusok kiszűréséhez:
 
(VK6iii)
Deskriptív eredmény:
 
(a)
Az egyéb érvelési hibákkal együttműködő, domináns érvelési hiba
 
 
(i)
a Skinner-recenzióban a ‘szalmabábérvelés’,
 
 
(ii)
az Aspectsben az ‘elsietett általánosítás’,
 
 
(iii)
a Cartesian Linguisticsben az argumentum ad verecundiam,
 
 
(iv)
The Minimalist Programban és alkalmazásaiban a metaforikus érvelési hiba, az evidencia elhallgatása és a circulus vitiosus.
 
(b)
Ezen érvelési hibák blokkolják a plauzibilis érvelési folyamatot, és gátolják a heurisztikus cél elérését.
 
(c)
A minimalista program és az abszolutista látásmód nyelvtudományi megjelenésének konstitutív tulajdonsága az érvelési hiba.
 
(VK6iii)
Normatív következmény: Ajánlott a szalmabábérvelés, az elsietett általánosítás, az argumentum ad verecundiam, az elhallgatott evidencia, a circulus vitiosus, valamint a velük összefüggő egyéb érvelési hibák elkerülése.
 
A fejezet elemzései arra engedtek következtetni, hogy a chomskyánizmus egyeduralomra törő abszolutizmusának terméketlensége teret enged a nyelvtudomány pluralizmusának.
A 9. fejezet az érem másik oldalát vizsgálta meg:
 
(K7)
Kimutathatók-e érvelési hibák az antichomskyánizmus nagy hatású műveiben?
 
Az eredmény a következő volt:
 
(VK7iii)
Deskriptív eredmény:
 
(a)
Az antichomskyánus nyelvtudománytörténet-írás nagy hatású műveiben a domináns érvelési hiba az argumentum ad hominem, melynek különböző típusai:
 
 
(i)
közvetlen argumentum ad hominem;
 
 
(ii)
közvetett argumentum ad hominem;
 
 
(iii)
csoportos közvetett argumentum ad hominem;
 
 
(iv)
elfogult argumentum ad hominem;
 
 
(v)
a kút megmérgezése.
 
(b)
E típusok egyéb érvelési hibákkal együttműködve jelennek meg:
 
 
(i)
elsietett általánosítás;
 
 
(ii)
hamis analógia.
 
(c)
Ezen érvelési hibák blokkolják a plauzibilis érvelési folyamatot, és gátolják a heurisztikus cél elérését.
 
(VK7iii)
Normatív következmény: Ajánlott a deskriptív eredményben felsorolt érvelési hibák elkerülése.
 
Abból, hogy mind a chomskyánus, mind az antichomskyánus nézetek súlyos érvelési hibákat vonultatnak fel, az következik, hogy az érvelési hibák rejtve maradása vagy felszínre kerülése nem mechanikus kiváltója a tudományos haladásnak vagy hanyatlásnak. Ezért a 10. fejezet (K8) felvetésével kiterjesztette a vizsgálatokat az egyes művekben rekonstruált érvelési folyamatok mikro-elemzéséről a tudománytörténeti folyamatok makro-elemzésére:
 
(K8)
A chomskyánus nyelvészet haladás vagy hanyatlás az elméleti nyelvészet történetében?
 
A madártávlatból végrehajtott áttekintés azt mutatta meg, hogy a tudománytörténeti folyamatok egyik síkja – az itt nem vizsgált társadalmi és személyi tényezők mellett – a plauzibilis érvelési folyamatok több évtizedet átfogó hálózatán keresztül mutathatnak párhuzamosságot a számos egyéb tényezőt is felölelő haladással vagy hanyatlással. Mind a 7. és a 9. fejezetben kimutatott érvelési hibák, mind a 10. fejezetben érintett tudománytörténeti folyamatok a transzformációs generatív nyelvészet hatásának átértékelését indokolják. Bár a chomskyánizmus kezdeményezései valaha egyéb tudományágak számára követendő mintát jelentettek, ma már ellenállást kiváltva, új adattípusok feltárását és új problémák felvetését előtérbe állítva, valamint önmagukat vele szemben meghatározó irányzatok kialakulását motiválva játszanak szerepet a nyelvtudomány haladásában. A fejezet következtetései:
(VK8iv)
Deskriptív eredmény:
 
(a)
A nyelvtudományban a haladás és hanyatlás a transzformációs generatív nyelvészet heurisztikus céljával ellentétesen történik.
 
(b)
A transzformációs generatív nyelvészet nem hozott haladást önmaga számára, mert
 
 
(i)
nem semmisítette meg azokat az ellenfeleit (a behaviorizmust, a neo-bloomfieldizmust, a generatív szemantikát, a korpusznyelvészetet, a kommunikáció-kutatást stb.), amelyeket áltudományosnak és regresszívnek minősített;
 
 
(ii)
változásai nem mutatnak egyenes vonalú fejlődést, hanem győzelmeknek látszó, de valójában kudarcos periódusokkal tarkítottak;
 
 
(iii)
a kudarcos periódusok egyik jellemzője, hogy a plauzibilis érvelési folyamatok az érvelési hibák következtében nem érték el heurisztikus céljukat, miközben a 8.2. szakaszban bevezetett értelemben a cél elérésének látszatát keltették.
 
(c)
A transzformációs generatív nyelvészet haladást hozott a nyelvtudomány számára, mert heurisztikus céljaival ellentétben
 
 
(i)
az általa tudománytalannak és regresszívnek minősített neo-bloomfieldizmus és generatív szemantika megsemmisítése helyett azok egyes eredményeit és technikai eszközeit beépítette saját eszköztárába, ily módon visszamenőleges újraértékelések sorozatán keresztül hozzájárulva fennmaradásukhoz és ezáltal az elméleti nyelvészet haladásához;
 
 
(ii)
hozzájárult a magukat vele szemben meghatározó alternatív nyelvtanok létrejöttéhez, és ezáltal – saját egysíkúságától eltérően – elősegítette a vizsgálat mindenkori tárgyának prizmatikus szemléletét;
 
 
(iii)
saját felsőbbrendűségének bizonyítása helyett elősegítette olyan kutatási területek kialakulását és sikeres működését, amelyeket narratívájában kezdettől fogva mind a mai napig elutasít, és amelyek szintén vele szemben határozzák meg önmagukat;
 
 
(iv)
ahelyett, hogy egyeduralkodóvá vált volna a nyelvtudományban, megteremtve a tudományág monizmusát, szándékával szöges ellentétben a pluralizmus kiszélesedését segítette elő;
 
 
(v)
ahelyett, hogy sikerült volna a nyelvtudományt a saját abszolutizmusának alárendelni, hozzájárult a relativista látásmód indokoltságának felismeréséhez a nyelvtudományban;
 
(d)
Az, amit egy későbbi érvelési ciklus látszólag egy korábbitól vesz át, nem ‘ugyanaz’, hanem – új adatok, új módszertani elvek, az elméleti keret, és új vagy másképp explikált terminusok fényében – mindig visszamenőlegesen újraértékelt. A folytonosság nem jelent kumulativitást az analitikus tudományelmélet standard nézete értelmében, mivel nem lineáris fejlődésben, hanem korábbi információs állapotok ciklikus, prizmatikus és visszamenőleges újraértékelésében mutatkozik meg.
 
(VK8iv)
Normatív következmény: Ajánlott, hogy a nyelvtudományban a haladás egyebek mellett az alábbi módon történjen:
 
(a)
visszamenőleges újraértékelések sorozatán keresztül integrálja korábbi, heurisztikusan termékeny elméletek plauzibilis érvelési folyamatainak sikeres problémamegoldásait a mindenkori p-kontextusokba;
 
(b)
támogassa alternatív nyelvtanok létrejöttét, ezzel elősegítve a vizsgált jelenségek prizmatikus szemléletét;
 
(c)
a nyelvtanokon kívül prizmatikus folyamatok révén segítse elő egyéb (például szociolingvisztikai, pragmatikai, szövegnyelvészeti stb.) elméletek és módszerek (például korpusznyelvészet, kísérletes nyelvészet) kialakulását;
 
(d)
egyetlen elmélet egyeduralma helyett segítse elő a pluralizmus fennmaradását;
 
(e)
az abszolutizmus helyett fogadja el a relativista látásmódot.
 
Mivel annak a szerepnek a megítélését, amelyet a chomskyánizmus az elméleti nyelvészetben betölt, befolyásolja az önképét kifejtő narratíva, és mivel a chomskyánus narratíva egyes elemeinek részletes elemzésére az egyes fejezetekben nem volt lehetőség, a 11. fejezet feladata az volt, hogy összefoglalóan megvizsgálja a chomskyánus narratíva metatudományos tételeinek a plauzibilitását a p-modell eszközeivel:
 
(K9)
Melyek a chomskyánus narratíva fő jellemzői?
 
Az esettanulmányok eredményét az alábbi válasz összegezte:
 
(VK9iii)
A fejezetben rekonstruált chomskyánus metaelméleti narratívák jellemzői
 
(a)
a rivális kijelentések összevetése,
 
(b)
az ellenérvek tudomásulvétele,
 
(c)
a kijelentések plauzibilitásának mérlegelése,
 
(d)
a források megbízhatóságának és a p-kontextus koherenciájának az ellenőrzése,
 
(e)
az új információk fényében korábban elfogadott kijelentések prizmatikus, ciklikus, visszamenőleges újraértékelése,
 
(f)
tudományelméleti alapismeretek elsajátítása,
 
(g)
a sajátunktól eltérő nézetek toleranciája,
 
(h)
a racionális rekonstrukció módszerének alkalmazása révén a whig-narratíva elkerülése, valamint
 
(i)
a problémaorientált, reflektált, heurisztikus gondolkodás
 
helyett
 
(j)
kijelentések a megbízható forrásokkal alá nem támasztott abszolút igazságának a kinyilatkoztatása,
 
(k)
az ellenérvek elhallgatása,
 
(l)
az érvelési hibák,
 
(m)
az erős p-inkonzisztencia,
 
(n)
a bizonyosan hamis vagy implauzibilis kijelentések,
 
(o)
a különböző tudományágakból (fizika, matematika, számítógéptudomány, pszichológia, kognitív tudományok, biológia) kiragadott divatos és ad verecundiam funkcióval felruházott hívószavak inkoherens egyvelege,
 
(p)
az olyan anakronisztikus tudományelméleti előítéletek eklektikus kombinációja, mint a fizikalizmus, a biologizmus, a deduktív-hipotetikus tudománymódszertan, a Bécsi Kör tudomány-ideálja, a formalizmus és a kuhni tudománytörténet-elmélet,
 
(q)
a dogmatizmus,
 
(r)
a megismerés sokféleségének felszámolása,
 
(s)
a lineáris, egysíkú érvelés,
 
(t)
az intolerancia, valamint
 
(x)
a tudománytörténet whig-jellegű értelmezése.
 
(VK9iii)
Normatív következmény: Nem ajánlott a nyelvtudományt úgy művelni, ahogy a bemutatott narratívák teszik.
 
Miután a 12. fejezet bemutatta a p-modell megoldását az esettanulmányok dilemmájára, a 13. fejezet lezárja a könyv gondolatmenetét.
Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero
Kivonat
fullscreenclose
printsave