Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

3.2.3. Tolerancia

A tolerancia fogalmának értelmezéséhez a Forst (2003) könyvében javasolt ismérveket vezetem be alapmodellként. King (1976) nyomán Forst a tolerancia kategóriáját három összetevőre bontja, melyek között szoros összefüggés áll fenn:

(3.9)	(a)	Ellenvetés-komponens (King 1976: 44–51, Forst 2003: 32–34). A tolerancia nem redukálható sem a sajátunktól eltérő nézetek iránti közömbösségre, sem azok maradéktalanul pozitív értékelésére. A tolerált nézeteket normatív értelemben hibásnak vagy hamisnak vagy nem teljesen elfogadhatónak ítéljük. A nézetek összetettek abban a tekintetben, hogy egyes részeiket elfogadjuk (mert pl. ígéretesnek, újat mondónak stb. tartjuk), más elemeit viszont megkérdőjelezzük. Ez azt jelenti, hogy a tolerált nézetekkel nem azonosulunk teljes mértékben, ugyanakkor nem szükséges elutasítanunk őket. Azoknak, akik valamely, a sajátjuktól eltérő nézetet tolerálnak, meg kell tudniuk indokolni, hogy miért tagadják e nézetet. E komponens nélkül nem toleranciáról, hanem a sajátunktól eltérő nézetek iránti közömbösségről vagy azok elfogadásáról lenne szó.
	(b)	Elfogadás-komponens (King 1976: 51–54, Forst 2003: 37–41). E komponens olyan indokokat tartalmaz, amelyeket különböző mértékig fogadunk el. Egyfelől az ellenvetés nélkül elfogadott nézeteket öleli fel. Másfelől az elfogadás-komponens szorosan kapcsolódik az ellenvetés-komponenshez, mert olyan nézeteket is tartalmaz, amelyeket bizonyos mértékig elfogadunk, de nem ellenvetés nélkül. A tolerált nézeteket hamisnak vagy rossznak tartjuk, de nem olyan mértékben, hogy ne fogadnánk el mellettük szóló indokokat is. Az elfogadás-komponens az ellenvetés-komponens ellensúlya abban az értelemben, hogy a sajátunktól eltérő, tolerált nézetekkel szembenálló indokok ugyan nem vesztik hatályukat, de a mellettük szólók erősebbnek tekinthetők. A tolerancia nem korlátozható az alternatív nézetekkel szembeni kifogásokra, hiszen kell valamilyen racionális vagy morális indoknak lenni, amely amellett szól, hogy tolerálunk valamilyen, a sajátunktól eltérő véleményt. Olyan nézeteket tolerálunk, amelyekkel részben egyetértünk, de van valamilyen kifogásunk is velük szemben, ami azonban nem olyan mértékű, hogy a pozitív érvek ne lennének erősebbek nála.
	(c)	Elutasítás-komponens (King 1976: 38, Forst 2003: 37–41). Az elutasítás-komponens a tolerancia korlátait jelzi. Egy ilyen korlátra mutat rá például Karl Popper (2001: 523. oldal, 4. végjegyzet), aki szerint a korlátlan tolerancia paradoxonba torkollik, mert ha kiterjed a tolerancia ellenfeleinek a tolerálására is, akkor önmagát utasítja el: „[…] a tolerancia paradoxona: a korlátlan tolerancia szükségképpen a tolerancia eltűnését eredményezi. Ha korlátlan toleranciát gyakorlunk azokkal szemben is, akik intoleránsak, ha nem vagyunk felkészülve arra, hogy egy toleráns társadalmat megvédjünk az intoleránsak támadásaitól, akkor a toleránsakat a toleranciával együtt el fogják pusztítani.” Az elutasítás-komponens azokat az indokokat öleli fel, amelyek alapján bizonyos nézetek nem sorolhatók az elfogadás-komponens szerint tolerálhatók közé.

Forst (2003: 38) szerint e komponenseken keresztül két határvonal húzódik, melyek három tartományt különítenek el:

Az első tartomány a saját nézetünk: az elfogadás-komponens azon elemeit tartalmazza, amelyekkel ellenvetés nélkül azonosulni tudunk.
A második tartományba a sajátunkkal nem azonos, de tolerált nézetek tartoznak: azok az elemek, amelyeket az ellenvetés-komponens szerint elutasítunk, mert hamisnak vagy hibásnak ítélünk, és egyúttal az elfogadás-komponens szerint legalább bizonyos mértékig elfogadunk anélkül, hogy elutasítanánk őket.
Végül a nem tolerált nézetek tartománya, vagyis az intolerancia tárgya: azok a nézetek, amelyekkel szemben (3.9)(a) értelmében ellenvetésünk van, és amelyeket egyúttal (3.9)(c)-nek megfelelően elutasítunk.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero