Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

3.3.3.2. Az új nézet

A vitából leszűrhető és az új nézet irányába mutató felismerések legalább két okból nem általánosíthatók sommásan. Egyrészt, mert azokat nem minden szerző vallja magáénak, illetve az egyes szerzők eltérő módon értelmezik és értékelik az új felvetéseket. Továbbra is jelen vannak abszolutista megnyilvánulások. Például Sampson mereven ragaszkodik a korpuszadatok abszolutista értelmezéséhez és az intuícióra épülő grammatikalitási ítéletek kirekesztéséhez az adatok köréből (Sampson 2007, Sampson & Babarczy 2014). Mások, miközben a korpuszadatokat preferálják, elismerik, hogy a korpuszokra épülő és statisztikai módszereket alkalmazó elektronikus adatgyűjtés és -feldolgozás nem hajtható végre a nyelvész grammatikai intuíciója nélkül (lásd Stefanovitsch & Gries (eds.) 2007 tanulmányait). A szemléletváltás egyelőre inkább a magas absztrakciós szinten kifejtett elméleti eszmefuttatásokban és kinyilatkoztatásokban érhető tetten, semmint a kutatás gyakorlatában. Például a szintaktikai elméletek összehasonlító kézikönyvében a szerzők egy része deklarálja ugyan többféle adattípus felhasználásának legitimitását, de a gyakorlatban egyetlen adattípusra – az anyanyelvi intuícióból származó adatokra – szorítkozik (lásd Kertész et al. (eds.) 2019).

Másrészt valamely szerzőnek a nyelvészeti adatok szerkezetére vonatkozó nézetei is gyakran eklektikusak. Annak szemléltetésére, hogy (K1) szempontjából még jelentős szerzők eredeti felismerései sem koherensek, nem szoríthatók sémába, és akár ellentmondásosak is lehetnek, megemlítem Lehmann (2004) gondolatait. Lehmann gazdag szempontrendszer alapján értelmezi az adatok sokféleségét, nem vitatva ezen sokféleség létjogosultságát. Több megállapítása is arra utal, hogy az adatok nem tekinthetők bizonyosan igaznak és eleve adottnak, hanem csupán olyan kiindulópontok, amelyek további finomításra szorulnak, és elégtelennek, megbízhatatlannak, sőt akár hasznavehetetlennek is bizonyulhatnak (vö. pl. Lehmann 2004: 207). Lehmann tipológiája jól szemlélteti az adatfogalom relativitását. Ami az egyik kutató számára adat, az a másik számára az adatok elemzésének eredménye. Annak meghatározása, hogy mi minősül adatnak, nem az adatnak minősített információ inherens tulajdonságaitól függ, hanem a mindenkori kutatás céljától, eszközeitől, fogalomrendszerétől, problémáitól.1 Ugyanakkor Lehmann felfogása nem koherens. Ugyanis általános módszertani elvekkel biztosíthatónak véli azt, hogy az adatokat – a fent összefoglalt differenciáltságuk ellenére – szilárd ‘tényekként’ kezelhessük (Lehmann 2004: 184 k.). Ezen elvek nem csupán normaként írják elő a ‘tényeknek’ megfelelő adatok felkutatását és feldolgozását, hanem az abszolutizmus szellemében ténylegesen megvalósíthatónak posztulálják, hogy ‘igaz’ hipotézisekhez vezető, érzékszerveinkkel vagy mérőeszközökkel ‘érzékelhető’ adatokhoz jussunk.

Mint e szakaszban Lehmann és mások példáján láttuk, az adat- és evidenciavitát az egyes nézetek belső ellentmondásai, az eklekticizmus és az egymástól továbbra is olykor jelentősen különböző felfogások jellemzik. Ennek ellenére a vitában kikristályosodni látszanak a következő, a szemléleti fordulat lehetőségét magukban hordozó meglátások, melyek szemben állnak a nyelvészeti adatok ‘standard nézetével’:

(3.20)	(a)	El kell ismerni a nyelvészeti adatok sokféleségét. Ebből következően nem egyetlen adattípus preferálandó, hanem fennáll a választás lehetősége különböző adattípusok között.
	(b)	Az adatok forrása nem döntő jelentőségű, hanem csupán a mindenkori kutatásban az adattípusok közötti döntésnél figyelembe vehető tényezők egyike.
	(c)	Minden adattípus problematikus, és felveti szerkezetük, valamint funkciójuk tisztázásának szükségességét.
	(d)	Az adatok és az elmélet közötti viszony nem lineáris, hanem ciklikus folyamatra épül.
	(e)	A nyelvészeti adatok elmélet- és problémafüggők. Az evidenciaként kezelt adatok nem támasztják alá vagy cáfolják egyértelmű módon az elmélet hipotéziseit. Nem fogadhatók el teljes bizonyossággal, és ellentmondásokat generálhatnak.

Figyelemreméltó, hogy a nyelvészeti adatok és evidencia fogalmának relativizálásában, differenciálásában és bizonytalanságának kiemelésében – időnként nagyon éles önkritikát gyakorolva – a generatív nyelvészek egy része is vezető szerepet játszott.2 Azonban a generativista tábor tagjainak nagy többsége továbbra is abszolutista és intoleráns adatfelfogást hangoztat. Például az alábbi idézet szerzői is a grammatikalitási ítéleteket tartják az igazsághoz vezető adattípusnak:

(3.21)

„A generatív nyelvészet több mint öt évtizede folyó kutatásai megmutatták, hogy a hipotézisalkotás és a grammatikalitási ítéletek révén történő empirikus verifikáció standard generatív metodológiája a nyelvészeti felfedezés és magyarázat igazi [‘veritable’] aranybányájához vezethet” (Dikken et al. 2007: 336; kiemelés K. A.).

A jelenlegi vitát tovább árnyalja, hogy az intuícióból és a korpuszokból származó adatokon túl új elemként kerülnek a figyelem előterébe a kísérleti adatok.3 A kísérletes nyelvészet művelői hajlamosak arra, hogy a kísérleti adatok relevánssá válását a nyelvtudomány haladásának tulajdonítsák, abszolutista módon elutasítva az anyanyelvi intuícióból és a gondolatkísérletekből származó adatokat. Ezzel szemben gondosabb reflexió könnyen kimutatja, hogy a kísérleti adatok a nyelvtudományban interferálnak gondolatkísérleti és az anyanyelvi intuícióra épülő adatokkal, miközben ezen interferencia részletei és következményei jórészt tisztázatlanok (lásd Kertész & Rákosi 2022: 30–90).

Az adat- és evidenciavita legfőbb tanulsága (K1) szempontjából tehát az, hogy a ‘standard nézet’ abszolutizmusa, bár továbbra is jelen van, fokozatosan háttérbe szorul, miközben a szemléletváltásra utaló meglátások nem egységesen, de mégis tendenciaszerűen a relativizmus és a tolerancia irányába mutatnak.

1	Az adatok elméletfüggőségét a 3.2.2 szakaszban említettem.
2	Például Haider (2016), (2018), (2024), Featherston (2007), Sternefeld & Richter (2012), Kepser & Reis (eds.) (2004) stb.
3	E fejlemény tömör áttekintéséhez lásd például Sprouse & Schütze (2020). A szintaktikai kísérletek részletes tárgyalásához lásd Goodall (ed.) (2021), a kísérleti pragmatika bemutatásához lásd Noveck (2018), a pszicholingvisztikai kísérletek tudománymódszertani problémáihoz pedig lásd Rákosi (2026).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero