Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

3.4.1. Redukcionizmus, abszolutizmus, intorelancia

(3.6)(b) a tudomány pluralizmusának egyik típusaként azt mondja, hogy bizonyos elméletek nem redukálhatók egyéb elméletekre. Egy elmélet redukciója egy másikra a tudományelmélet egyik, már a Bécsi Körben is (lásd például Carnap 1934) élénken tárgyalt és mind a mai napig szerteágazó szakmai vitákban dokumentált témája. Az elmélet-redukció klasszikus modelljét Oppenheim & Putnam (1958), valamint Nagel (1935), (1961) fejtette ki. Az elmélet-redukció klasszikus meghatározása így szól:1

(3.22)

„Két elmélet, T1 és T2 esetén T2 akkor és csak akkor redukálható T1-re, ha:

(1) T2 szókészlete tartalmaz olyan terminusokat, amelyek nem szerepelnek T1 szókészletében.

(2) Bármely megfigyelés vagy adat, melyet T2 magyarázni tud, magyarázható T1 által is.

(3) T1 legalább olyan jól rendszerezett, mint T2. (T1 általában bonyolultabb, mint T2; ez azonban megengedhető, mert a redukáló elmélet általában több dologra ad magyarázatot, mint a redukált elmélet. Azonban a ‘hányadosnak’ – ha úgy tetszik – az egyszerűség és a magyarázó erő között legalább olyan nagynak kell lennie a redukáló elmélet esetében is mint a redukált elmélet esetében.)” (Oppenheim & Putnam 1958: 5; kiemelés K. A.)

(3.22) arra az esetre vonatkozik, amikor az elmélet-redukció megmarad a diszciplináris határok között.

A nyelvtudományon belüli – és még szűkebben, a generatív nyelvészet két rivális elmélete közötti – elmélet-redukcionizmust szemléltető alábbi példa kapcsolódik a kiválasztott szintaktikai szerkezetek részelemzéseiről folyó technikai vitákhoz. A chomskyánus irányzattal rivalizáló lexikai-funkcionális nyelvtan egyik programadó tanulmányában Bresnan a következőképpen összegzi – naiv módon, nem utalva az elmélet-redukció tudományelméleti kontextusára – a transzformációs generatív nyelvtan redukcióját a lexikai-funkcionális nyelvtanra:

(3.23)	(a)	„[…] a szenvedő szerkezet szabályának lexikai elmélete meggyőzőbb és tanulságosabb magyarázatokat nyújt ezekre a jelenségekre, mint a transzformációs elméletek. Továbbá […] a lexikai elmélet fő eredményeire a szenvedő szerkezet szabályának transzformációs elmélete nem ad magyarázatot.
	(b)	Először, a lexikai elméletben a szenvedő szerkezet szabályának univerzális jellemzése van, mely kimutatja nyelveket átfogó invariáns alakját. Ez az eredmény azért következik, mert a szenvedő szerkezet szabálya megváltoztatja a nyelvtani funkciók lexikai hozzárendeléseit a predikátum-argumentum szerkezetekhez, és mert a szintaktikai szerkezettel és a morfológiai esettel összefüggésben a nyelvtani funkciók függetlenek a nyelvspecifikus megvalósulásoktól. Másodszor, a szenvedő szerkezetek igéit szóképzési folyamatok alakítják (mint a melléknév-konverzió és a szóösszetétel), ami azt jelenti, hogy ezeket az igéket a lexikonban szenvedő igealakként kell reprezentálni. Ez az eredmény azért következik, mert csak lexikai szerkezeteket lehet szóképzési szabályokkal elemezni, amennyiben adott a lexikalista hipotézis és a nyelvtanok lexikai, szintaktikai és más komponensekre való bontása.
	(c)	A transzformációs elméletek nem adhatnak számot ezekről a tényekről anélkül, hogy lemondanának arról, hogy megkíséreljék a szenvedő szerkezetek intranzitivitását strukturálisan definiálni. De még ha ez végrehajtható is lenne, a lexikai elmélet marad a jobb magyarázatokat adó megközelítés, mert a lexikai elméletben a szenvedő szerkezet szabálya nem lehet más, mint lexikai szabály. […]
	(d)	Erősebben korlátozó volta következtében a lexikai elmélet tovább visz bennünket azon végső célunk felé, hogy megmagyarázzuk, a nyelv gazdag és bonyolult reprezentációs szerkezeteit hogyan sajátíthatja el és használhatja e képesség birtokában emberi fajunk.” (Bresnan 1982: 80–81; kiemelés K. A.)

Az idézet az angol szenvedő szerkezet két különböző generatív nyelvészeti elméletben levezetett elemzésének eredményét veti össze, és vonja le az összevetésből származó következtetéseket. (3.23)(a), (c) és (d) azt mondja ki, hogy e szerkezet esetében a lexikai-funkcionális nyelvtan mindazt meg tudja magyarázni, amit a transzformációs, és ezen túl tud olyasmit is, amit a transzformációs nem; (3.23)(b) pedig alátámasztja ezt az állítást. Ily módon megfelel az elmélet-redukció (3.22)-ben említett meghatározásának. Mivel a transzformációs elmélet redukálható a lexikaira, az utóbbi preferenciája és az előbbi elvetése kívánatos. Bresnan érvelése példa arra, ahogy a nyelvtudományban a két elmélet közti redukciós viszonyt a vitákban naivan abszolutista és intoleráns módon kezelni szokás. Nem következik belőle, hogy a két elmélet között valóban fennáll a redukció-reláció.

A nyelvtudományban jól ismert tudománytörténeti gyökerekre visszavezethető hagyománya van a diszciplináris határokat átlépő elmélet-redukció – tudományelméletileg reflektálatlan, naiv – igényének, melynek paradigmatikus példája ismét a transzformációs generatív nyelvészet. A chomskyánusok kezdettől fogva – abszolutista szemléletükkel összhangban saját elméletüket a diszciplína egészével azonosítva – a nyelvészetet tekintik természettudománynak.2 Ugyanakkor az, hogy Chomsky mely diszciplínára kívánta redukálni, folyamatosan változott. A Syntactic Structuresben (Chomsky 1957) a fizikai elméletek mintájára képzelte el a nyelvtant, majd a behaviorista pszichológiával szembeállított kognitív pszichológiára (Chomsky 1959), a kognitív tudományok kibontakozásával ez utóbbiakra (Chomsky 1986), végső soron pedig a biológiára (‘biolinguistics’; lásd például Chomsky 1995a, 2002, 2018 stb.; Boeckx & Grohmann 2007; Boeckx & Grohmann (eds.) 2013) kívánja redukálni. Eltérően a Bresnan-idézettől, mely a diszciplináris határokon belül pontosan meghatározta, hogy mely elmélet redukálandó mely elméletre, ezekben az esetekben nem világos az interteoretikus reláció, vagyis az, hogy a chomskyánizmus a pszichológia, a kognitív tudomány vagy a biológia mely elméletére kívánja redukálni a transzformációs generatív nyelvészet valamely elméletváltozatát. Mivel a redukció elméletek közötti reláció (lásd Oppenheim & Putnam 1958: 5–6), a redukáló elmélet megnevezése nélküli diszciplínaváltásra vonatkozó programatikus kijelentések tudományelméleti szempontból nem értelmezhetők.

Például a szabadesés törvénye Galilei fizikájában ebben az értelemben redukálható a newtoni mechanikára. Lásd Stegmüller (1973b) egy egészen részletes diszkusszióhoz. A szakirodalom jelenlegi állásának áttekintéséhez lásd van Riel & van Gulick (2025).

Lásd például: „Az 1950-es években a nyelvtudományban lejátszódott Chomsky-féle forradalom a nyelvtudományt lényegében a kognitív tudomány egyik ágává (és végeredményben biológiává) változtatta […]” (Boeckx & Piatelli-Palmarini 2005: 447; kiemelés K. A.). Lásd ehhez részletesen a 11.3. szakaszt is. Mellesleg megjegyzem – majd a 8.5. és a 11. fejezetben részletesebben kitérek rá – hogy az idézet tipikus whig-személetről tanúskodik: a múltra a jelen érdekeit szolgáló értelmezést vetít rá akkor is, ha a múlt dokumentumai annak az ellenkezőjét tanúsítják. Az 1950-es években Chomsky a nyelvtudományt nem változtatta biológiává, sőt még a transzformációs generatív grammatikát sem.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero