Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

3.6. Összegzés

Az e fejezetben bemutatott példák tanulságait (3.25)-ben összegzem.

(3.25)		(a)	(3.6)(a)-ból kiindulva a nyelvészeti elméletek, módszerek és terminusok relativista és abszolutista szemléletének áttekintése az alábbi összefüggéseket mutatta ki:
			(i)			A nyelvészeti elméletek pluralizmusának megítélésében jelen van
						𝛼	az intoleráns abszolutizmus,
						𝛽	az abszolút háborúja az abszolút ellen,
						𝛾	a toleráns abszolutizmus,
						𝛿	a toleráns relativizmus,
						𝜀	az intoleráns abszolutizmus háborúja a toleráns relativizmus ellen,
						𝜁	a relativizmus intoleráns abszolutizmusa.
			(ii)			A módszerek pluralizmusának áttekintése két változatot tárt fel:
						𝛼	az intoleráns abszolutizmust; és
						𝛽	a toleráns relativizmust.
			(iii)			Az elméletek és a módszerek sokféleségével összefüggésben nem állapítható meg olyan tendencia, amely az abszolutista-intoleráns vagy a relativista-toleráns szemlélet háttérbe szorulására, vagy dominánssá válására utalna.
			(iv)			A nyelvészeti terminusok kezelésének sokféleségére adott reakció esetében a kép eltér az elméletekre és a módszerekre vonatkozó nézetektől. Az adat-evidencia vitában kikristályosodni látszik ugyanis a relativista adatfelfogás lassú és óvatos térnyerésének tendenciája, mely ugyanakkor egyelőre nem domináns.
			(v)			Vannak szerzők, akik – tudományelméleti tájékozatlanságuk következtében – reflektálatlanul és ellentmondásosan tesznek egyidejűleg relativista és abszolutista kijelentéseket ugyanabban a kontextusban.
	(b)		A (3.6)(b)-t – a redukcionizmust és antiredukcionizmust – szemléltető példák szintén differenciált következtetések levonását indokolták:
			(i)		Kétségtelen, hogy az említett redukcionista álláspontok egyúttal abszolutisták és a korábban tárgyalt értelemben intoleránsak.
			(ii)		Azonban az antiredukcionista nézetek – noha nyilvánvalóan relativisták, hiszen nem tagadják, hogy a különböző tudományok különböző módszerek alkalmazásával különböző, általuk igaznak tartott kijelentéseket tehetnek – nem asszociálhatók mechanikusan a toleranciával. Például Jäger, valamint Lappin et al. kirekesztő módon támadják a generatív nyelvészet redukcionizmusát.
			(iii)		Simone – az antiredukcionizmus mellett állást foglalva – az alapkérdések felvetését a nyelvtudományban elengedhetetlenül fontosnak tartja, és azok elhallgatását nem tekinti tolerálhatónak.
	(c)		Ami a reprezentációk sokféleségének (3.6)(c)-ben említett problémakörét illeti, az áttekintés kimutatta:
			(i)		az intoleráns abszolutizmust és
			(ii)		a toleráns relativizmust.
	(d)		Következésképpen, általánosítva, a nézetek differenciáltak, mégis két domináns konfliktustípus körvonalazódik
			(i)	az intoleráns abszolutizmus és
			(ii)	a toleráns relativizmus.
	(e)		A transzformációs generatív nyelvészet a sokféleség mindhárom aspektusára (az említett kivételekkel) dominánsan abszolutista és intoleráns módon reagál, ezért az intoleráns abszolutizmus paradigmatikus példája.

Mi lehet e tanulságok fő üzenete? A választ hat pontra tagolom.

(i) Az áttekintés korlátai. A (3.25)-ben összegzett észrevételek, melyek deskriptív módon közelítették meg a nyelvészek naiv reflexióit a pluralizmus, a relativizmus, az abszolutizmus, a tolerancia és az intolerancia bonyolult viszonyrendszerére, csupán nagyon korlátozott haszonnal járnának, ha nem készítenék elő az utat annak a normatív kérdésnek a felvetéséhez, hogy az áttekintett szemléletmódok közül melyik járul hozzá leginkább a nyelvtudományi kutatás hatékonyságának növeléséhez. A gyakorló nyelvészek, saját tudományáguk eredményességének javítása érdekében, abszolutista vagy relativista felfogással közelítsenek-e azokhoz a problémákhoz, amelyek megoldását feladatuknak tekintik? Melyik az a szemlélet, amely a nyelv szerkezetének, elsajátításának, történetének, használatának, társadalmi szerepének ‘jobb’, ‘mélyebb’, ‘szélesebb’, ‘differenciáltabb’ megértéséhez vezethet? A (3.25)-ben felsorolt összefüggések ugyan a nyelvtudományi szakirodalomban előzmények nélküli új felismerések, de önmagukban nem viszik előre közvetlenül sem a nyelvtudomány alapkérdéseit feltárni hivatott metareflexív gondolkodásunkat, sem a gyakorló nyelvész kutatómunkáját. Ily módon a (K1) kérdés tárgyalása betöltötte a feladatát azzal, hogy előkészítette a következő lépést.

(ii) Deskriptivitás és normativitás. A deskriptivitás és a normativitás viszonya ismeret- és tudományelméleti szempontból problematikus. Egyfelől a kettő összjátéka fontos szerepet tölt be a tudományos megismerésben. Másfelől a ‘van’-ból logikailag nem következik a ‘legyen’, azaz deskriptív premisszákból nem lehet logikailag érvényesen normatív konklúzióra következtetni, és fordítva, normatív premisszákból deskriptív konklúzióra.1 Ez a probléma nem oldható meg ‘naiv’ módon, vagyis az e fejezetben követett eljárás további alkalmazásával. Az ‘is-ought’ probléma fellépése csak egy jól definiált metaelméleti modell keretében kerülhető el, amely a terminusok explikációjából és tételeinek pontos kifejtéséből épül fel. Csak egy kidolgozott modell lehet alkalmas egy heurisztikusan termékeny metaelméleti szemléletmód elfogadására.

(iii) Az elemzés tárgya. Eddig a nyelvészek naiv meggyőződése volt az elemzések tárgya: az, hogy saját kijelentéseik abszolút vagy relatív igazságában hisznek-e. Nem elemeztük, hogy maga az igazság abszolút-e vagy relatív a nyelvtudományban. ‘Abszolutizmuson’ és ‘relativizmuson’ a tudósok álláspontjait értjük, nem pedig azt, hogy egy kijelentés abszolút vagy relatív értelemben igaz-e (lásd a 3.2.2. pontot). Következésképpen, ahhoz, hogy normatív módon folytathassuk gondolatmenetünket, el kell hagynunk a nyelvészek hitének a vizsgálatát, és el kell kezdenünk magának a nyelvészeti kutatásnak az elemzését.

(iv) Kettős naivitás. Az (i)–(iii) pontban mondottak összegzéseképpen az a felismerés fogalmazható meg, hogy túl kell lépni a nyelvészek naiv nézeteinek naiv leírásán. Azonban ahhoz, hogy a kettős naivitáson felülemelkedhessünk, az alábbi lényeges megfontolás figyelembevétele is szükséges.

(v) Az abszolút igazság lehetetlensége és az abszolutista retorika. A nyelvészeknek a saját kutatásuk sajátosságaira vonatkozó felfogása és magának a kutatásnak a sajátosságai közötti különbség döntő fontosságú. Ugyanis

(3.26)	(a)	„a feltételezett abszolút tudás példái valójában nem azok. Az állítólagos abszolútumok valójában csak a hétköznapi, teljesen relatív tudás megnyilvánulásai, amelyek ‘abszolútnak’ vannak álcázva és amelyek leírása hamis. Azoknak az embereknek, akik ezekből az outletekből vásárolják filozófiai áruikat, óvatosnak kell lenniük, és nem szabad elhinniük mindent, amit a címke állít.” (Bloor 2007: 253; kiemelés K. A.)
	(b)	„Az igazságot vagy egy mércét ‘abszolútnak’ nevezni tehát azt jelenti, hogy az nem múlandó, hogy nem jön és megy; hogy nem minősíthető, nem függ anyagi feltételektől, és nem függ semmilyen, rajta kívül álló esetlegességtől. Ahhoz, hogy valami kiérdemelje az ‘abszolút’ státuszt, belső szükségszerűséggel és transzcendenciával kell rendelkeznie. Az ok-okozat világán kívül kell lennie. Természetfelettinek kell lennie, nem pedig természetinek. Ezek magas követelmények, azonban mit is várhatna az ember, ha az ‘abszolút’ címkét akarja alkalmazni? De vajon irreálisan magas követelményeket állít-e fel velük a tudás vagy a morál valamely elmélete? Én mindenképpen úgy gondolom, hogy igen, de éppen ezért vagyok relativista. [...] Az, hogy a relativizmus téves, csak akkor bizonyítható, ha bemutatunk legalább egy példát a nem-relatív tudásra (vagyis az abszolút tudásra).” (Bloor 2007: 254; kiemelés K. A.)
	(c)	„A mindennapi szóhasználatban az abszolút valóban kizár vagy nem említ további pontosításokat, de ez nem azért van, mert valamilyen magasabb kognitív szintre jutottunk, hanem mert az efféle dolgokat meghaladtuk. A pontosítások hiányának valódi oka az, hogy valójában emberi döntés született, vagy egy megkérdőjelezetlen norma lépett érvénybe, vagy valamilyen természetes korlátba ütköztünk. Az [...] állítólagos abszolút episztemikus tények valójában olyan evidenciális viszonyokra vonatkoznak, amelyekben bizonyos dolgokat egyszerűen adottnak tekintünk. Ez nem a relativitás megszüntetését jelenti, hanem éppen az ellenkezőjét.” (Bloor 2007: 259–260; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)

Bloor következtetése, noha azt nem speciálisan a nyelvtudománynak címezte, az e fejezetben vázolt helyzetkép lényegét érinti. Az abszolút igazságok létét naivan feltételező nyelvtudósok között egyetlenegy sem akadt, akinek sikerült volna bemutatnia „legalább egy példát a nem-relatív tudásra (vagyis az abszolút tudásra)” (lásd (3.26)(b)). Az a benyomásunk, hogy bizonyos kijelentések abszolút módon igazak lehetnek, pusztán abból fakad, hogy egyes elméleteket, terminológiákat és módszereket eleve ‘adottnak’, ‘valódinak’, ‘ténynek’, ‘helyesnek’ tekintve megkérdőjelezetlenül elfogadunk (lásd (3.26)(c)). Közelebbről megvizsgálva, az, ami a nyelvi jelenségek természetének megragadásában abszolútnak tűnik, valójában esetleges, fallibilis és ideiglenes vélekedés (lásd (3.26)(a)): ezek az ‘adottak’ nem egyebek, mint a kijelentések vagy a jelenségek viszonyítási alapjául szolgáló, explikálatlan paraméterek. Az abszolutista álláspont végeredményben csupán elfedi, de nem szünteti meg az igazság vagy a jelenségek relativitását.

(vi) Egy relativista metaelméleti modell szükségessége. Következésképpen a (3.25)-ben összefoglalt helyzetkép kellőképpen motiválja egy olyan metaelméleti modell alkalmazását, amely deskriptív módon feldolgozza a nyelvtudományi elméletalkotás gyakorlatának egyes sajátosságait, ugyanakkor normatív módon állást foglal a relativizmus mellett. Csak egy – a tudományelmélet jelenlegi állásának megfelelő, mind deskriptív, mind normatív komponenst tartalmazó – metareflexív modell lehet alkalmas arra, hogy szembesítse egymással a relativizmusnak és az abszolutizmusnak a nyelvtudomány fejlődésére kifejtett hatását, és ennek révén elősegítse a (K)-val jelölt, ‘mire jó a nyelvtudomány elmélete’ alapkérdés megválaszolását.

(K) első részkérdése, melyet a 3.1. szakasz tett fel, így szólt:

(K1)	Milyen viszony áll fenn a nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvtudomány pluralizmusa, az igazság relativista felfogása, az igazság abszolutista felfogása és a sajátunktól eltérő nézetek toleranciája vagy intoleranciája között?

Hipotetikus és provizórikus válaszként a következő választ bocsátottuk előre:

(VK1ii)

A nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvészeknek a pluralizmusra adott reakciójaként az abszolutizmus, a relativizmus, a tolerancia és az intolerancia között differenciált viszonyrendszer áll fenn.

A (K1) kérdésre a választ (VK1iii)(a) ismétli meg, melyet (VK1iii)(b), (c), (d) és (e) az iménti megfontolások tanulságaival egészít ki:

(VK1iii)	(a)	A nyelvészeti kutatás gyakorlatában a nyelvészeknek a pluralizmusra adott reakciójaként az abszolutizmus, a relativizmus, a tolerancia és az intolerancia között a (3.25) alatt összefoglalt differenciált viszonyrendszer áll fenn.
	(b)	A nyelvészek hitének elemzését követően szükséges magának a nyelvtudományi megismerésnek a vizsgálata.
	(c)	A nyelvészeti megismerés sokféleségére adott naiv reakciók, valamint általános megfontolások a relativista álláspont vállalását indokolják.
	(d)	Az, hogy a relativizmus milyen hatással lehet a nyelvtudományra, csak a metareflexió normativitásának a figyelembevételével szembesíthető az abszolutizmus hatásával.
	(e)	A normativitás és a deskriptivitás viszonya csak egy szisztematikusan kifejtett metaelméleti modellben kezelhető koherensen.

A következő fejezet feladata annak a nyelvészeti problémamegoldást segítő, deskriptív és normatív komponenst egyaránt tartalmazó relativista metaelméleti modellnek a bemutatása, amelynek alkalmazása a III., IV. és V. részben elvezethet a jelen könyv alapkérdésének megválaszolásához.

1	A probléma felismerését Hume-nak szokás tulajdonítani (Hume 2006 [1739]). Nyelvészek számára érdekes lehet, hogy mások mellett Searle (1964) is tett egy vitatott kísérletet az ‘is-ought’ probléma megoldására. E problémára az 5.6.2. szakasz tér ki.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero