Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

4.1. Kérdésfelvetés

E fejezet részkérdése így szól:

(K2)	Milyen eszközökkel kezelheti a metaelméleti reflexió a relativizmust?

(K2)-re – a relativizmus különféle irányzatainak ismeretében – több, eltérő válasz adható.1 Itt azt a kettőt említem meg, amelyek megkerülhetetlenek.

A relativizmushoz kapcsolódó problémák súlyának megértéséhez vissza kell nyúlnunk gyökereikhez: Platón Theaitétoszához. Platón Prótagorasznak tulajdonítja a relativizmust megfogalmazó homo mensura tételt, amely azt mondja ki, hogy mindennek a mértéke az ember, „mindannak, ami van, hogy van, és mindannak, ami nincs, hogy nincs” (152a 2–4). Azaz: minden kijelentés igazsága relatív. A homo mensura tétellel szemben a híres peritropé-érvet Platón dialógusában Szókratész adja elő. Első megközelítésben, melyet azonban a rekonstrukciók sokféleképpen explikálnak, az érv a következő (171a–c).2 Ha Prótagorasz homo mensura tétele szerint minden kijelentés igazsága relatív, és ha mások Prótagorasz e tételét hamisnak tartják, akkor Prótagorasznak el kell fogadnia, hogy azoknak a véleménye, akik a homo mensura tételt hamisnak tartják, igaz. Következésképpen Prótagorasznak – saját tétele alapján – el kell fogadnia, hogy a homo mensura tétel hamis. Tehát, ha a tétel igaz, akkor hamis, azaz önmagát cáfolja. Ezen érv nyomán a jelenlegi ismeretelméleti szakirodalom egy része alapvetően logikai problémát lát a relativizmusban.3 A probléma az, hogy a relativizmus öncáfolatára következtető érvelés helyes-e vagy sem, és akár igen, akár nem, milyen eszközökkel rekonstruálható, valamint, számtalan rekonstrukciója közül melyik milyen tudomány- és ismeretelméleti következményekkel jár.

(K2) másik domináns megközelítése a tudásszociológia Bloor nevével fémjelzett ‘erős programja’ lehet, melyet korábbi írásaimban megkíséreltem a nyelvtudományra alkalmazni.4 Kertész (2013) [1991] a ‘társadalmi érdekek’ (‘social interests’), az ‘autoritás’ (‘authority’) és a csoportszerkezet (‘grid-group’) – mint a nyelvtudásra és a nyelvhasználatra vonatkozó ‘tudományos tudás’ (‘scientific knowledge’) tartalmát befolyásoló társadalmi tényezők – leírására vállalkozott. Kertész (2004a) a ‘tudomány kognitív tudományának’ egy-egy társadalmi és konceptuális modul interakciójára épülő modelljét mutatta be azzal a céllal, hogy egy lehetséges megoldást javasoljon az ‘elméleti terminusok’ problémájára – mely az analitikus tudományelmélet egyik központi témája, de melyet a nyelvtudományra vonatkoztatva korábban nem vizsgáltak – valamint, hogy e megoldás felhasználásával leírja a tudományos magyarázatok szerkezetét a generatív nyelvészet különböző fejlődési szakaszaiban.

Összegezve, a jelenlegi szakirodalom alapján a (K2) kérdésre az alábbi válaszok kínálkoznak:

(VK2i)

A metaelméleti reflexió a relativizmust a logika eszközeivel kezelheti.

(VK2ii)

A metaelméleti reflexió a relativizmust a tudásszociológia eszközeivel kezelheti.

Noha a tudományelméleti szakirodalom alapján (VK2i) és (VK2ii) is jól alátámasztható, ebben a fejezetben Kertész & Rákosi (2019) [2012], (2020) [2008], (2022), Kertész (2026) p-modelljének alkalmazása mellett foglalok állást:

(VK2iii)

A metaelméleti reflexió a relativizmust a plauzibilis érvelés p-modelljének eszközeivel kezelheti.

Első megközelítésben (VK2iii)-at munkahipotézisként az alábbi megfontolások motiválják.

Először, a (VK2i)-ben említett logikai rekonstrukció ugyan képes megragadni a tudományos megismerés kognitív tényezőit, de csupán nagyon szűk, formális korlátok között.5 A Theaitétoszban a hangsúly egy párbeszédben lezajló érvelésen van, és az érvelés jóval összetettebb folyamat annál, mint amilyet a logikai rekonstrukció megragadhat. Mivel a relativizmus-vita a Theaitétoszban gyökerezik, indokolt (VK2iii)-ban a ‘belső tényezők’ vizsgálatának igényét továbbra is megtartani, de a logika korlátain az érvelés vizsgálatának irányába túllépni. A p-modell nem logika, hanem a (K2) megválaszolásához szükséges eszközöket az argumentációelmélet területén keresi. A p-modell szerint a nyelvtudományban a kijelentések minden típusa bizonytalan, és ezért az ‘igaz’ és ‘hamis’ helyett a ‘plauzibilitás’-nak tulajdonít kulcsszerepet.6 A p-modell a nyelvészeti elméletalkotást – nem deduktív, hanem plauzibilis következtetések sorozatából álló – plauzibilis érvelési folyamatként láttatja. Eltérően a klasszikus kétértékű logikától, melynek egyik pillére az ellentmondás-mentesség elve, megengedi bizonyos típusú ellentmondások fellépését a nyelvtudományban.7

A különbségek ellenére a p-modell és a logikai kiindulópont közös vonásokkal is rendelkezik. A legfontosabb, hogy mindkettő következtetésekkel dolgozik, bár a logika a deduktív, a p-modell pedig a plauzibilis következtetésekre fókuszál. Továbbá az analitikus tudományelmélet standard modellje a logikát a tudományos elméletek racionális rekonstrukciójára használja fel, mely nem empirikus adatokat értékel ki, hanem a vizsgált tudományos elméletek szerkezetét deskriptív és normatív tulajdonságokat egyaránt tükröző módon rekonstruálja. A p-modell elfogadja a racionális rekonstrukciót mint a tudományelmélet egyik alapvető módszerét, azzal a különbséggel, hogy a racionalitást nem korlátozza a logikára, hanem kiterjeszti a plauzibilis érvelésre.8 Végezetül a p-modell működőképességének egyik mércéje, hogy plauzibilis következtetései meg tudják-e oldani a relativizmus említett öncáfolatának logikai problémáját.

Másodszor, a (VK2ii)-ben említett, Bloor ‘erős programjához’ kapcsolódó tudásszociológiai elemzésen túl a nyelvészet metaelméleteinek a 2.1. szakaszban érintett sokféleségével összhangban nem csupán lehetséges, hanem a tudományelmélet-történeti folyamatokba illeszkedő, jól motivált vállalkozás egy olyan, a kognitív tényezők valamely összetevőjének megragadására alkalmas modell felvázolása is, amely egészen más perspektívából reflektál a ‘relativizmus versus abszolutizmus’ problémakörére, mint a tudásszociológia. A nyelvtudományban használatos érvelési stratégiák modellálása ilyen feladat lehet. A p-modell lényegesen különbözik a tudományos tudás szociológiájának említett nyelvtudományi alkalmazásától. A tudásszociológia ‘erős programja’ kauzális magyarázatot ad a nyelvészeti elméletek tartalmára az azt formáló társadalmi tényezők feltárásával. A metatudományos szintre helyezett empirikus szaktudományként (szociológiaként) jár el a ‘naturalizált ismeret- és tudományelmélet’ (‘epistemology naturalized’, ‘philosophy of science naturalized’) elveinek megfelelően. Ettől eltérően a p-modell nem a nyelvészeti elméletekben a tudományos tudás tartalmának sajátosságait kauzális összefüggésekkel magyarázó empirikus metaelmélet, hanem a nyelvészeti elméletalkotás argumentációs stratégiáit rekonstruáló modell (lásd az előző bekezdést is). Továbbá, míg a tudásszociológia abban az értelemben átfogó, hogy többféle társadalmi tényezőt vizsgál, addig a p-modell szűk, mivel nem alkalmas a társadalmi tényezők feltárására, és egyetlen kognitív aspektust emel ki elemzései tárgyaként, mégpedig az érvelési folyamatot.

Ugyanakkor a tudásszociológia és a p-modell nem zárja ki egymást eleve, hanem a nyelvészeti elméletalkotást eltérő, de bizonyos esetekben egymással összekapcsolható perspektívákból vizsgálja. Egyrészt a p-modell alkalmazása nem vitatja, hogy a relativizmus, a pluralizmus és a tolerancia egyes releváns tulajdonságai társadalmi tényezőkben gyökereznek, viszont feltételezi, hogy ezek mellett egyéb tényezők is releváns szerepet játszanak, melyek csak a tudásszociológia eszközeitől eltérő eszközökkel ragadhatók meg. Másrészt, ahogy arra majd később utalok, a tudásszociológiai elemzések eredményei információkat szolgáltathatnak olyan tényezőkről is, amelyek a p-modell számára fontosak, de amelyek magyarázata kívül esik saját hatókörén.

Végül megjegyzem, hogy a p-modell bemutatása a jelen könyvben különbözik korábbi alkalmazásaitól is:

A p-modell korábbi alkalmazásai nem szorítkoznak a transzformációs generatív nyelvészetre, hanem számtalan esettanulmány kidolgozásában valósultak meg a kognitív és a formális szemantika, a fonológia, a pragmatika és a nyelvtudomány-történet területén.9
A p-modell nem azzal a céllal született meg, hogy a relativizmus kérdéskörét felvesse, hanem metaelméleti megoldást kívánt nyújtani a nyelvészeti adatokról és evidenciáról szóló vitában felvetett problémák egy részére. Ezen célkitűzésen túlmutatva a p-modell legalább két szempontból látszik alkalmasnak az abszolutizmus és a relativizmus dichotómiájának feloldására. Egy olyan tudománymetodológiai szemlélet kialakítására törekszik, amely tükrözi a nyelvtudományi elméletalkotásról folyó jelenlegi viták – így mindenekelőtt az adat-/evidencia-vita – számos tanulságát, és szándéka szerint elősegíti a nyelvtudományi problémamegoldás hatékonyságának javítását. Egyúttal, noha nem tartozott eredeti célkitűzései közé, téziseiből közvetlenül levezethető a (K2) kérdésre adható válasza. A p-modell korábban publikált kifejtését ebben a fejezetben kiegészítem relativizmusának kiemelésével.
A következő fejezet olyan eszközökkel bővíti a p-modell apparátusát, amelyek a korábbi publikációkban nem érintett problémák felvetésére és legalább provizórikus megoldására alkalmasnak látszanak.

A 4.2. szakasz bemutatja a p-modell mérsékelt relativizmusát, majd a 4.3. szakasz összegzi a (K2) kérdésre kínálkozó választ.

1	A relativizmus irányzatairól áttekintést nyújt például Krausz (ed.) (2010), Hales (ed.) (2011), Baghramian & Carter (2020), Baghramian & Colina (2020), López de Sa (2011), Baghramian (ed.) (2014), Kusch (ed.)(2020), Kusch (2021).
2	Lásd ehhez bővebben az 5.6.1. szakaszt.
3	Lásd például Hales (1997), (2014), (2020), Kölbel (2011), Ressler (2013), Burnyeat (1976a), (1976b), Wedin (2005) etc.
4	Az ‘erős programhoz’ általánosságban lásd Bloor (1976), (1983), Barnes et al. (2002) [1996] etc. Bloor újabb, kifejezetten az abszolutizmussal vitatkozó, a relativizmus mellett érvelő írásai például Bloor (2007), (2011), (2016), (2020). Lásd még Schantz & Seidel (2013), Ashton et. al. (ed.) (2020).
5	A tudományos elméletalkotás ‘külső’ és ‘belső’ tényezőinek elkülönítését Lakatos (1970), (1997) javasolta. Lakatos a ‘belső’, azaz a klasszikus logikára redukált ‘racionalitás’ elveit követő tényezőket tekinti elsődlegesnek, míg Bloor ‘erős programja’ a ‘külsőket’, azaz a társadalmiakat. A ‘belső tényezők’ helyett a jelenlegi szakirodalom a ‘kognitív tényezők’ kifejezést használja. E tényezőket vizsgálja ‘a tudomány kognitív tudománya’ (lásd a 2.1. szakaszt.
6	A plauzibilis következtetések és érvelés kidolgozásának klasszikusai Pólya (1977), (1971), (1987), (1988), Rescher (1976), (1988), Walton (1995), (2008), (2013a), (2013b). A p-modell támaszkodik felismeréseikre, de lényegesen különbözik is tőlük.
7	Lásd ehhez bővebben a 6. fejezetet.
8	Az 5.6.1. szakasz részletesen foglalkozik a racionális rekonstrukció módszerével.
9	A számtalan tanulmánytól eltekintve, csak a könyveket megemlítve lásd Németh T. (2019), Bibok (2021), Vecsey (2019), (2024), Nagy C. (2015), (2019), Németh (2021), Kertész & Rákosi (eds.) (2014), (2026), Kertész (2020] [2014], (2026), Rákosi (2026).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero