Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

1.1. Az alapkérdés

(i) Az alapkérdés. A nyelvtudomány fő áramlatainak létrejöttét és változásait egyéb tényezők mellett tudományelméleti megfontolások is motiválták és tudományelméleti viták is alakították. Ugyanakkor a tudományelméletnek a nyelvtudományra gyakorolt hatása hullámzó volt. Egyes időszakokban és egyes részterületeken gyengült, más időszakokban és részterületeken erősödött. A nyelvtudomány jelenlegi állapota lényeges tudomány- és ismeretelméleti kérdéseket hozott felszínre, melyek megválaszolása nélkül nem tálalhatunk rá a nyelv szerkezetének, használatának és történetének a mainál hatékonyabb megismeréséhez vezető útra. Ezen az úton minden további lépés egyik (de nem az egyetlen) szükséges (de nem elégséges) feltétele annak az alapkérdésnek a felvetése, amelynek provizórikus megválaszolása a jelen könyv célja:

(K)	Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

(K) nem a nyelv szerkezetére, használatára vagy történetére kérdez rá, hanem a nyelvtudomány és a tudományelmélet viszonyára. Ez a könyv nem a nyelvről, hanem a nyelvészetről szól.

(ii) A munkahipotézis. A tudomány művelőinek széles körében elterjedt, sztenderd felfogása szerint a tudományelmélet olyan normatív követelmények teljesítését várja a tudományos elméletalkotástól, amelyeket az nem tud teljesíteni. Ezért a tudományelmélet nem tehet semmit a tudományért. A tudományelmélet hasznának megítélését látványosan jellemzi a jól ismert, immár szállóigévé vált szarkasztikus hasonlat: „Azt a megjegyzést hallottam (noha forrását elfelejtettem), hogy a tudományelmélet körülbelül annyira hasznos a tudósok számára, mint az ornitológia a madarak számára” (Weinberg 1987: 433).1 Az idézetet a nyelvtudományra vonatkoztatva a (K) kérdésre első megközelítésben az alábbi parafrázis kínálkozik válaszként:

(VKi)

A nyelvtudomány elmélete nem tehet semmit a nyelvtudományért.

De természetesen van példa arra a nézetre is, amely szerint a tudományos megismerés mibenlétét vizsgáló tudományelmélet nem öncélú tevékenység:

(1.1)

„Fogalmi rendszerünk úgy működik, mint egy rendkívül összetett eszköz, amely összekapcsolja a tudásunkat annak tárgyával, a valósággal. Az eszköz bonyolultsága folytán nem tudjuk, hogy az, amit kimutat, a bennünket érdeklő valóság hatása-e, vagy csupán az eszköz saját működésmódjának tükröződése. Minél többet tudunk meg erről az eszközről, annál többet tudunk figyelmen kívül hagyni azon eredményei közül, amelyek csupán látszólag azok. Ez azt is jelenti, hogy a korábbinál hatékonyabban használhatjuk az eszközt annak érdekében, hogy megismerjük azt a valóságot, amellyel kapcsolatba lép.” (Hintikka 1970: 144, kiemelés K. A.)

(1.1) fényében az említett alapkérdésünk azt sugallja, hogy noha a tudományelmélet nem nyelvészet, mégis ‘jó lehet valamire’: nem öncélú, hanem tehet valamit a nyelvtudományért, és ily módon, közvetve, a nyelvről és az egyes nyelvekről gyűjthető tudásunkért. Azok a nyelvészeti elméletek, modellek, módszerek, amelyeket a gyakorló nyelvész nap mint nap használ, a tudományos megismerés gyarló, hibás, félrevezető, bonyolult eszközei. Működésükről keveset tudunk. Ezért (K) felvetését az indokolja, hogy minél jobban megismerjük a nyelvtudományban alkalmazott elméleteinket, módszereinket, terminusainkat, annál inkább ki tudjuk szűrni a nyelvészt megtévesztő hiányosságaikat. Minél inkább fel tudjuk tárni eszközeink hibáit, annál hatékonyabban alkalmazhatjuk ezen eszközöket feladataik végrehajtására. És minél hatékonyabban alkalmazzuk őket, annál többet tudhatunk meg magáról az emberi nyelvről és a természetes nyelvekről.

A könyv e támpont szellemében (VKi)-től eltérő választ kíván adni a (K) kérdésre a (VKii)-vel jelölt hipotézis alátámasztásával, kiegészítésével és differenciálásával:

(VKii)	(a)	A könyvben javasolt metaelméleti modell alkalmazásának eredményei beépülhetnek a nyelvtudomány tárgytudományos tevékenységébe. Nem lépnek annak a helyébe, de segítik hatékonyságát.
	(b)	Következésképpen a nyelvtudomány metaelméletének a feladata ugyanaz, mint a nyelvtudományé: az emberi nyelv egységének és a nyelvek sokféleségének, szerkezetének, funkciójának, használatának, történetének, evolúciójának a feltárása.
	(c)	Ugyanakkor a metaelméleti modell e feladatot a nyelvészeti elméletek közvetlen alkalmazásánál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, valamint a tárgytudományos elemzéseken túlmutató ismeretelméleti, nyelvfilozófiai, tudományelméleti és tudománytörténeti megfontolásokat igénylő tényezők mérlegelésével kísérli meg végrehajtani.

(iii) A vizsgálat tárgyának körülhatárolása. Tekintettel arra, hogy a nyelvtudomány egymástól nagyon eltérő nézetek sokaságából áll, vizsgálata könnyen parttalanná válhat, ha nem szűkítjük egy szignifikáns, átlátható és viszonylag széles körben ismert résztartományra. Négy érv szól amellett, hogy (K)-ra a nyelvtudomány utóbbi, közel hét évtizedének történetét és jelenét meghatározóan befolyásoló, Chomsky nevével fémjelzett transzformációs generatív grammatika köré épülő elméleti nyelvészet példáján – de a mindenkori kontextushoz igazodva, kitekintéssel más irányzatokra is – kíséreljek meg válaszolni a tudományelmélet tendenciáival összhangban.

Mivel széles körben elterjedt az a chomskyánus narratíva, amely azt állítja, hogy „[a] generatív nyelvészet nagyrészt továbbra is az elméleti nyelvészet domináns hajtóereje” (Nefdt 2023: 4), egy olyan monográfiának, amely a tudományelmélet hasznára kérdez rá, szükségképpen a transzformációs generatív nyelvészetet kell viszonyítási alapnak tekintenie. Mindazonáltal a transzformációs generatív nyelvészet elemzése nem cél, hanem prototipikus példa. Tanulságos, megkerülhetetlen kiindulópont olyan következtetések levonásához, amelyek helytállóságát egyéb részterületek vizsgálata ellenőrizheti, és elfogadhatja vagy elutasíthatja.
A magyarországi szakmai köztudatban is jelen van az a narratíva, amely szerint a transzformációs generatív nyelvészet „egy új nyelvészeti paradigma alapjait vetette meg, egy olyan új paradigmáét, mely ma is uralkodó a nemzetközi nyelvtudományban” (É. Kiss 2009: 1). Ugyanakkor a hazai szakirodalomban nincs számottevő, részletes elemzéseken nyugvó recepciója az e narratívát megkérdőjelező, a transzformációs generatív nyelvészet megítélését differenciáló érveknek. Ezért a jelen monográfia azzal, hogy – az (1.1) alatti idézet szellemében – a chomskyánizmus reflektált megközelítését szorgalmazza, a hazai nyelvtudományt szolgálja. Szerény mértékben megkísérel hozzájárulni mind a chomskyánizmus termékeny, követendő mintáinak a felismeréséhez, mind a chomskyánusok gondolkodási hibáiból származó tévutak feltáráshoz, és ezáltal a magyar nyelvtudomány hatékonyabb műveléséhez.
Hívei a transzformációs generatív nyelvészetet tartják a nyelv egyetlen tudományos megközelítésének: „joggal jelenthetjük ki, hogy a nyelvészet tudománya a Syntactic Structuresszel (a generatív nyelvészettel) kezdődött” (Hornstein et al. 2018: 125; kiemelés az eredetiben). E narratíva ismeretében indokolt annak vizsgálata a tudományelmélet eszközeivel, hogy a transzformációs generatív nyelvészet valóban megfelel-e önértékelésének.
A nyelvészet tudományelméletével foglalkozó szakirodalom (nagyon kevés kivételtől eltekintve) eleve a transzformációs generatív grammatika vizsgálatára összpontosul.2 Ugyanakkor nem lép túl a chomskyánus narratíva ismétlésén, valamint azon a törekvésen, hogy a chomskyánus narratívát legitimálja. Ezért a (K)-ra javasolt válaszomhoz vezető gondolatmenet egyes lépései összevethetők lesznek a chomskyánus narratívával. Az olvasó az összevetés ismerétében döntheti el, hogy elfogadja-e vagy elutasítja javaslataimat.

A könyv gondolatmenetének mederben tartása érdekében a vizsgálat tárgyát tovább szűkítem. A kérdésfelvetés tudományelméleti jellegéből következően olyan elemzések lehetnek tanulságosak, amelyek a tudományos megismerés legsúlyosabb és legfontosabb témáinak tükrében keresik a (K)-ra kínálkozó választ. A megismerés ‘nagy témái’ közül mások mellett az alábbi négy megfelel e kívánalomnak:

(1.2)	(a)	Abszolutizmus és relativizmus. Platón Theaitétosz című dialógusa Prótagorasz Aletheia című, elveszett művére hivatkozva veti fel az ismertelmélet egyik alapkérdését: egy vagy több igazság van-e, azaz, az igazság abszolút-e vagy relatív (Platón 2001)? Ez a kérdés közel két és félezer éve folyamatosan viták tárgya nem csupán a filozófiában, hanem a tudományban és a hétköznapi életben is. A könyv első témája abba a viszonyrendszerbe enged bepillantást, amely az abszolutista és a relativista tudományszemlélet antagonizmusát jeleníti meg a chomskyánus elméleti nyelvészetben.
	(b)	Konzisztencia és inkonzisztencia. Arisztotelész Metafizika című művében fogalmazta meg az ellentmondás-mentesség elvét, mely a tudományos gondolkodás egyik tartópillére: egy kijelentés nem lehet egyidejűleg igaz és hamis (Arisztotelész 2024). Tekintettel az ellentmondás-mentesség elvének a jelentőségére, a második fő téma az ellentmondások fellépése és feloldása az elméleti nyelvészetben.
	(c)	Plauzibilis érvelés és érvelési hibák. Annak, amit ma plauzibilis érvelésnek nevezünk, a forrása Arisztotelész Topikája, az érvelési hibák első áttekintése pedig Szofisztikus cáfolatok című írásában található (Arisztotelész 2023). A plauzibilis érvelés mind a hétköznapi diskurzusban, mind a tudományban és a filozófiában használatos problémamegoldó stratégiákat ölel fel. Az érvelési hibák olyan taktikák, amelyek helyesnek látszanak, noha nem azok, ezért megtévesztőek, és tévútra terelhetik a tudományt. Ugyanakkor nem magától értetődő, hogy hol és milyen módon húzható meg a határ a heurisztikusan termékeny plauzibilis érvelés és a terméketlen érvelési hibák között. Ezért a harmadik feladat a plauzibilis és a hibás érvelés közötti határvonal meghúzása a chomskyánus elméleti nyelvészetben.
	(d)	Haladás és hanyatlás. E három téma mindegyike vizsgálható a tudományos megismerés folyamatának valamely szinkrón metszetében. Ezért a könyv – a szinkrón szemléletet kiegészítve – a tudományos elméletalkotás diakrón szemléletének legalapvetőbb, a 20. századi tudományelméletben a Bécsi Körtől napjainkig intenzíven vitatott témáját is érinti: a tudományos haladás és hanyatlás viszonyát.

A könyv megvilágítja majd e négy témakör szoros összefüggését a nyelvészeti elméletalkotásban.

(iv) Kinek szól ez a könyv? Noha témája a nyelvtudomány és a tudományelmélet metszetében helyezkedik el, a könyv egyik diszciplínában sem vár el az olvasótól széleskörű szakirodalmi jártasságot. Egyrészt, mivel a gondolatmenet követéséhez szükséges háttérismereteket a mindenkori kontextushoz igazodva szisztematikusan bevezeti, nem feltételez a bármely gyakorló kutatótól elvárható alapismereteken (például ‘falszifikáció’, ‘indukció’, ‘dedukció’, ‘logika’) túlmutató tudományelméleti tájékozottságot. Másrészt, a könyv olvasása nem igényel olyan technikai ismereteket, amelyek csupán egy-egy nyelvészeti elmélet professzionális művelői számára lennének magyarázat nélkül érthetők. A könyv közérthetőségre törekszik abban a reményben, hogy az egyébként bonyolult összefüggések egyszerű bemutatása nem elfedi, hanem ellenkezőleg, kiemeli a mindenkori alapgondolat lényegét és üzenetét.3 A célközönség e jellemzéséből az is következik, hogy a könyv bevezetés-jellegű. A nyelvészet tudományelméletét működése közben mutatja be, és nem követi a már létező nyelvtudomány-elméleti bevezetések súlypontjait:4

(1.3)	A könyvnek nem feladata, hogy
	(a)	szisztematikusan áttekintse a nyelvészet tudományelméletének témáit;
	(b)	a nyelvtudomány elméletének szakirodalmát ismertesse; és
	(c)	az olvasót bizonyos doktrínák egyedüli igazságáról meggyőzzön.

Ugyanakkor:5

(1.4)	A könyv feladata, hogy a (K)-val jelölt alapkérdés megválaszolásával egy olyan látásmódot javasoljon, amely
	(a)	értéknek tekinti a nyelvtudományban a megközelítések sokféleségét, az alternatívákat mérlegelő, problémaérzékeny érvelést és a sajátunktól eltérő nézetek iránti toleranciát;
	(b)	kiemeli az önreflexív gondolkodás termékenységét;
	(c)	felhívja a figyelmet a nyelvtudomány gyakorlata során alkalmazott technika mögött meghúzódó tudomány- és ismeretelméleti alapkérdések jelentőségére;
	(d)	a tudományelméleti reflexió fényében kimutatja, hogy a nyelvészeti elméletalkotás nem úgy működik, mint ahogy azt a nyelvészek naiv önképe elénk tárja, valamint
	(e)	elutasítja a nyelvtudomány haladását gátló dogmatikus és anakronisztikus előítéleteket.

Összefoglalva: a könyv a másként gondolkodásra fogékony nyelvészeknek szól. Rendhagyó jellege miatt kockázatos vállalkozás. Eppur si muove.

1	Ezt a mondást Richard Feynmannek szokás tulajdonítani, bár nem bizonyítható, hogy tőle származik: https://quoteinvestigator.com/2023/04/09/science-birds/ (letöltve 2024.02.11.) Az idézet magyar fordításában a ‘tudós’ kifejezés az angol szövegben a ‘scientist’ kifejezésnek felel meg és természettudósokra vonatkozik.
2	Az említett kivételek között például Kertész (2004a), (2004b) a kognitív nyelvészet, Kertész (2026) a pragmatika, Kertész & Rákosi (2019)[2012], (2022) pedig számos különböző elmélet és módszer tudományelméleti problémáit elemzi, melyek megismétlése a jelen könyv gondolatmenetét túlságosan szerteágazóvá tenné, ugyanakkor nem vinne közelebb (K) megválaszolásához. Mindenesetre a 3. 6. és 10. fejezet a transzformációs generatív nyelvészeten kívüli példákat is bemutat.
3	Az e könyvben bemutatott gondolatok előzményeinek a technikai részleteket is felvonultató, a tudományelméletben és több nyelvészeti elméletben jártasságot feltételező kifejtése megtalálható az irodalomjegyzékben felsorolt, külföldi kiadóknál megjelent monográfiáimban.
4	A nyelvészet tudományelméletének szakirodalmát áttekintő – és a jelen könyv rendhagyó bevezetés-jellegétől eltérő – írások például Katz (ed.) (1985), Scholz et al. (2022), Nefdt (2019), (2023), (2024), (2025), Kempson et.al. (eds.) (2012), Hinzen (2017), Itkonen (2003), (2013a), Wunderlich (1976), Stainton (2014), Ludlow (2011).
5	A ‘látásmód’ terminus itt szótári jelentésében szerepel: „Az a mód, ahogyan vki a világ jelenségeit, az eseményeket v. a kérdéseket szemléli s ahogyan hozzájuk viszonyul” (https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/l-39E16/latasmod-3A4C1/). Szisztematikus bevezetésére az 5. fejezetben kerül sor.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero