Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

5.4.2. A relativizmus dilemmája

Az ismeretelméletben tárgyalt klasszikus kérdések egyike az, hogy amennyiben az igazság relativitását állító kijelentést – például a prótagoraszi homo mensura doktrínát vagy a 3. fejezetben a (3.7)(a) alatti kijelentést – önmagára alkalmazzuk, akkor ez utóbbi igazsága relatív vagy abszolút. Válaszként az alábbi dilemma lép fel.1

Egyfelől, ha a relativista azt állítja, hogy minden q kijelentés az igazságértékét egy L feltételhez viszonyítva kapja meg, akkor egyúttal azt is állítja, hogy van legalább egy olyan kijelentés, amelynek az igazsága abszolút, mégpedig az a p(q) kijelentés, hogy minden kijelentés az igazságértékét egy L feltételhez viszonyítva kapja meg. Ez pedig nyilvánvaló ellentmondás, tehát a kijelentés önmagát cáfolja.

Ha pedig, másfelől, az a kijelentés, hogy minden q kijelentés az igazságértékét egy L1 feltételhez viszonyítva kapja meg, maga is relatíve igaz, akkor lennie kell egy olyan L2 feltételnek, amelyhez viszonyítva igaz az a p(q) kijelentés, amely azt mondja, hogy a q kijelentés az L1 feltételhez viszonyítva igaz – és igy tovább regressus ad infinitum.

Tehát a relativizmus vagy öncáfolatba, vagy végtelen regresszusba torkollik. Következő lépésként azt kell megvizsgálnunk, hogy a p-modell képes-e ebből a dilemmából kitörni, és amennyiben igen, milyen érvek alapján.

Emlékeztetek arra, hogy míg az iménti bekezdésekben idézett szakirodalom megtartja a hagyományos ‘igazság relativizmusa’ kifejezést, a p-modell ez utóbbi helyett a ‘reprezentációk relativizmusa’ elnevezést vezette be.

Azt, ahogy a p-modell a dilemma elsőként említett ágát kezeli, Lakoff & Johnson (1980) már említett példáján mutatom be. A 3.3.1.6. szakasz idézeteinek tanúsága szerint Lakoff és Johnson saját deklarált relativizmusát abszolúte igaznak tartja. Ugyanakkor, amennyiben érvelésüket a p-modell segítségével rekonstruáljuk, (5.22) analógiájára (5.24)-et kapjuk:2

(5.24)	(a)	0<\|Az a kijelentés, hogy minden kijelentés igazsága relatív, abszolúte igaz.\|S1<1.
	(b)	0<\|~Az a kijelentés, hogy minden kijelentés igazsága relatív, abszolúte igaz.\|S2<1.

(5.24)(a)-ban S1 Lakoffot és Johnsont jelöli a kijelentés plauzibilitásának forrásaként a c1 p-kontextusban, (5.24)(b)-ben pedig S2 az ellenfeleiket, vagyis azokat, akiket a szerzők ‘objektivistáknak’ neveznek, a c2 p-kontextusban. (5.24)(a) nem jelenti azt, hogy az a kijelentés, hogy minden kijelentés igazsága relatív, abszolúte igaz, hanem csupán azt, hogy azok, akik Lakoffot és Johnsont megbízható forrásnak tartják, e forrás alapján az adott p-kontextusban pozitív plauzibilitási értéket rendelnek (5.24)(a)-hoz. A p-parakonzisztens rekonstrukció:

(5.25)	(a)	Legyen adott (5.24)(a) és (5.24)(b).
	(b)	Legyen továbbá c1 ⊗ c2 = c.
	(c)	A c1 p-kontextus tartalmazza (5.24)(a)-t, c2 pedig (5.24)(b)-t.
	(d)	(5.24)(a) és (5.24)(b) egyaránt t-plauzibilis c-ben, mivel mindegyik t-plauzibilis c egyik komponens p-kontextusában.
	(e)	Azonban (5.24)(a) & (5.24)(b) nem t-plauzibilis sem c1-ben, sem c2-ben, és így c-ben sem.
	(f)	Tehát c p-parakonzisztens.

Ily módon a p-modell szerint (5.24)(a) nem mond ellent annak a 3.6. szakaszban megfogalmazott következtetésünknek, hogy nincsenek abszolút igazságok. Ebből a látásmódok aszimmetriája következik. Ugyanis:

A p-modell tudomásul veszi, hogy azok szerint, akik elfogadják, plauzibilis azt állítani, hogy minden igazság relatív, miközben vannak olyanok, akik szerint plauzibilis azt állítani, hogy vannak abszolút igazságok.
Ezzel szemben azok, akik az intoleráns abszolutizmust vallják, egyúttal elutasítják a toleráns relativizmust.3

Vessünk egy pillantást az említett dilemma másik ágára! Milyen megoldást kínál a p-modell arra a problémára, hogy amennyiben a (4.6)(a) alatti kijelentés, vagyis az, hogy minden kijelentés a plauzibilitási értékét egy paraméterhez viszonyítva kapja meg, maga is egy paraméterhez viszonyított plauzibilis kijelentés, akkor végtelen regresszust kapunk-e. A válasz a plauzibilis érvelési folyamat lényegéből következik. Ennek szemléltetésére nézzük meg, hogy mi lenne, ha Lakoff és Johnson – eltérően a 3.3.1.6. szakaszban idézett felfogásuktól – deklarált relativista nézetüket nem abszolúte, hanem relatíve igaznak tartanák. A p-modell az alábbi egyszerű rekonstrukciót kínálja:

(5.26)

0<|Az a kijelentés, hogy minden kijelentés igazsága relatív, relatíve igaz.|S1<1

Ekkor a kérdés az lenne, hogy (5.26) igazsága abszolút vagy relatív. Ha a válasz az, hogy a p-modell értelmében relatív, akkor (5.27)-et kapjuk:

(5.27)

0<|0<|Az a kijelentés, hogy minden kijelentés igazsága relatív, relatíve igaz.|S1<1|S2<1

Ebben az esetben az előző analógiájára felmerül az újabb kérdés, melyre (5.28) adja meg a választ:

(5.28)

0<|0<|0<|Az a kijelentés, hogy minden kijelentés igazsága relatív, relatíve igaz.|S1<1|S2<1|S3<1

És így tovább, de nem a végtelenségig. A regresszus nem végtelen, mivel a plauzibilis érvelési folyamat során bármikor megszakítható, ha annak heurisztikus célja – vagyis a kiinduló p-kontextusban felvetett p-probléma megoldása vagy feloldása – elérhetővé vált. Ekkor a p-kontextus ciklikus, prizmatikus és visszamenőleges újraértékelése visszatérhet az egyik korábbi p-kontextushoz, ezáltal megőrizve a plauzibilis érvelés hatékonyságát. Ugyanakkor circulus vitiosus sem lép fel, mivel a visszatérés nem ugyanabba, hanem a későbbi ciklusok révén módosított információs állapotba történik.

A következő szakaszokban – nem a teljesség igényével, hanem három prototipikus példán – szemléltetem azt, ahogy a p-modell kivédi az ‘egyenlő érvényesség’ (‘equal validity’) vádját, amely azt állítja, hogy a relativizmus szerint összeegyeztethetetlen ‘igazságok’ egyformán érvényesek. Röviden bemutatok három olyan relativista nézetet, amelyek, bár mind motivációjuk, mind heurisztikus céljuk eltérő, a p-modellel analóg módon védik ki e vádat. Arra kívánok rámutatni, hogy a p-modell relativizmusa nem izolált és ezoterikus, hanem magas absztrakciós szinten ugyan, de illeszkedik bizonyos, az ismeret- és tudományelméleti szakirodalomból ismert, a relativizmust védelmező érvekhez, miközben azok egyikét sem adaptálja.

Például:

„(1) A relativista kijelentése vagy önmagára is vonatkozik, ebben az esetben az is csak ‘relatív’ és ‘szubjektív’; (2) vagy nem vonatkozik önmagára, ebben az esetben pedig van valami, ami (a relativista szerint) abszolúte és objektíve igaz. E dilemma bármelyik ága elfogadhatatlan a relativista számára.” (Meiland (1980: 116; kiemelés K. A.)

Nem a plauzibilis érvelés eszközeivel, hanem más-más összefüggésben és keretben, más-más példákon szemléltetve, a két vélemény egyidejű megtartását javasolja Waterlow (1977: 21) és Keeling (2020: 221) a Theaitétoszból kiindulva.

Ennek a következménynek különösen a 11.3. szakaszban lesz jelentősége.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero