Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

5.6.1. A racionális rekonstrukció és a p-modell

A p-modell mint a nyelvtudomány egy lehetséges metaelméleti kerete eleve azt a célt tűzte ki, hogy a nyelvtudomány gyakorlatának leírása révén elősegítse a nyelvész mindennapos problémamegoldó tevékenységét. Ugyanakkor, mint a 3.6. szakaszban említettem, a deskriptivitás és a normativitás viszonya korántsem problémamentes: felmerül az ‘is-ought’ probléma, vagyis az, hogy deskriptív premisszából logikailag nem következhet normatív konklúzió, és fordítva, normatív premisszából nem következhet deskriptív konklúzió.1 Deskriptív premisszából normatív konklúzióra következtetni súlyos érvelési hiba. Mivel az ‘is-ought’ probléma a tudományelméletben a racionális rekonstrukció módszerének egyik alapproblémája, ahhoz, hogy tisztázhassuk a p-modellben a deskriptivitás és a normativitás viszonyát, a racionális rekonstrukció jellemzéséből kell kiindulnunk (lásd a 4.1. szakaszt is). A kérdés tehát az, hogy általánosságban mit ért a tudományelmélet racionális rekonstrukción, és speciálisan, milyen módon alkalmazza a p-modell a racionális rekonstrukció módszerét.

A racionális rekonstrukció módszerének alapjai a Bécsi Körhöz kötődnek. Reichenbach (1938) normatív eljárásnak tekintette, Carnap pedig az 1.2. szakaszban már röviden jellemzett ‘explikáció’-ként értelmezte.2 Fontos mérföldkő volt Lakatos munkássága, aki a módszert a tudománytörténetre is kiterjesztette. Lakatos (1971: 106 k.) szerint a racionális rekonstrukció tárgya nem a tudomány ténylegesen lejátszódó története, hanem a tudománytörténet azon része, amely teljesíti a racionalitás ideálisnak vélt általános kritériumait. Szintén lényeges fejlemény volt Stegmüller munkássága, aki a racionális rekonstrukció módszerét mélyrehatóan és nagy terjedelemben elemezte (Stegmüller 1969–1973, 1980), a deskriptivitás és a normativitás viszonyára alapozva. Az utóbbi mintegy két évtizedben Schurz, kiindulva Stegmüller felfogásából, tovább finomította a módszert. Az alábbiakban Stegmüller és Schurz nézeteit explikálom a p-modellben.3 Kiindulópontként Stegmüllert idézem:

(5.32)	(a)	„A tudományos tevékenység logikai rekonstrukciója magában foglalja az elméletek fogalmakból és kijelentésekből álló vázának átható fogalmi elemzését és pontosítását, az elméletek logikai-matematikai struktúráit, a tudományos ellenőrzés módszereit, valamint az elméletek alkalmazásának kritériumait. Ahhoz, hogy ilyen jellegű vizsgálatokat végezhessen, a tudományfilozófusnak [’Wissenschaftstheoretiker’] a létező tudományokhoz kell fordulnia. Ezek alkotják a rendelkezésére álló adatokat. Negatívan megfogalmazva: a tudományfilozófus nem járhat el úgy, hogy a priori megfontolások alapján alkot egy képet vagy fogalmat a ’valódi tudományról’, és csak a második lépésben vizsgálja meg, hogy a ténylegesen létező tudományok megfelelnek-e az általa elképzelt ideálnak, és amennyiben igen, milyen mértékben közelítik meg azt.” (Stegmüller 1973c: 8; kiemelés az eredetiben).
	(b)	„[...] a racionális rekonstrukció sem tisztán deskriptív, sem tisztán normatív vállalkozás, hanem kísérlet arra, hogy az emberi megismerés bizonyos aspektusainak magyarázó modelljét hozzuk létre. (Stegmüller 1980: 171; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K.A; lásd még Stegmüller 1973b: 9).
	(c)	„A lakatosi értelemben vett racionális rekonstrukció folyamatosan azzal a veszéllyel jár, hogy eltorzítja a történeti jelenségeket. Ezzel szemben az itt alkalmazott ‘racionális rekonstrukció’ célja éppen ezeknek a jelenségeknek a jobb megértése. Ha ehelyett a ‘racionalitás kritériumai’-nak fényében keressük értelmezésüket, amelyeket mélyenszántó filozófiai meditációk révén kaptunk, akkor arra kényszerülünk, hogy a valódi folyamatokat az észszerűség kliséje alapján ítéljük meg, és ebben ez esetben ne csodálkozzunk azon, ha megrőkönyödünk az irracionalitás ily módon megmutatkozó mértékén.” (Stegmüller 1980: 171; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K.A)
	(d)	„A racionális rekonstrukció eszközét tudatosan nyitva hagytuk. Még azt sem szeretném posztulálni, hogy minden racionális rekonstrukciónak eo ipso logikai rekonstrukciónak kell lennie. [...] (uo.; kiemelés az eredetiben)
	(e)	„Egy ‘tisztán tudománytörténész’ ellenvetésként megkérdezhetné: Miért ne tekinthetnénk el teljesen ettől a logikai szemponttól? [...] Történeti tény Kuhn könyvének hihetetlen számú, egymással versengő félreértelmezése, az első könyvismertetésektől kezdve egészen a legutóbbi ‘paradigmavitáig’. Az ennek során elkövetett hibák egy jelentős része a logikai rekonstrukció megfelelő modelljeivel elkerülhető lett volna.” (uo. 171–172; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)

(5.32)(a) azért lényeges, mert Sregmüller – az analitikus tudományelméleten belül – túllép a Bécsi Kör felfogásának a racionalitás a prioriként feltüntettt elveire hivatkozó egyoldalú normativitásán.

Mint a 4.1. pontban említettem, a p-modell módszere a nyelvészeti elméletalkotás egyes összetevőinek metaelméleti rekonstrukciója, melynek – ahhoz, hogy alkalmazása elvezethessen a (K) kérdés megválaszolásához – mind deskriptív, mind normatív komponenssel kell rendelkeznie. A p-modell e tulajdonságai analógiát mutatnak Stegmüller (5.32)(b)-ben idézett megállapításaival. (5.32)(b) első tagmondata kiemeli a deskriptivitás és a normativitás egyidejű jelenlétét, a második pedig – az említett konklúzió fényében – megindokolja, hogy amennyiben a p-modell a racionális rekonstrukció eszköze, akkor a nyelvtudományi elméletalkotás egyes aspektusainak a magyarázatára is alkalmasnak kell lennie.4

(5.32)(c) elutasítja azt a lakatosi felfogást, hogy a rekonstrukciónak a racionalitás általános érvényűként posztulált ideáljaihoz kell igazítania a tudománytörténeti jelenségeket, felülírva a tényleges történetet.

Bár Stegmüller nem tér ki az abszolutizmus és a relativizmus témájára, (5.32)(d) megengedi a normativitás és a deskriptivitás viszonyának számos, a vizsgálandó esetek sajátosságaitól függő változatát, és legitimálja a p-modell informális eszközeinek az alkalmazását racionális rekonstrukcióként. A racionális rekonstrukció egyik változataként is megőrizheti relativizmusát. Mivel normativitása nem abszolút érvényűnek vélt racionalitási kritériumokon nyugszik, nem torkollik sem általánosan az abszolutizmusba, sem speciálisan a 3. fejezetben tárgyalt redukcionizmusba.

(5.32)(e) is tanulságos, ha összevetjük Kuhn elméletének a 3.2.1. szakaszban említett abszolutista nyelvészeti alkalmazásával, mely – mint a 11.3.2. szakaszban részletesen bemutatom – „Kuhn könyvének hihetetlen számú, egymással versengő félreértelmezései” közé tartozik. (5.32)(e) második mondata pedig világossá teszi azt a ‘hasznot’, amellyel a p-modell rekonstruktív metaelméleti elemzései járhatnának: elkerülhetővé tehetné a nyelvtudomány működésének kurrens félreértelmezéseit.

Schurz a stegmülleri alapelvet pontosítja. Pontosításának lényege, hogy nem fogadja el Stegmüller nézetének azt az (5.32)(b)-ben és (c)-ben megfogalmazott elemét, amely korlátozás nélkül nyílttá teszi a racionális rekonstrukció eszközének kiválasztását. Ugyanakkor nem rehabilitálja a lakatosi rekonstrukció-felfogást sem.

Bár Stegmüller álláspontjának nyitottsága vonzónak és, mint az iménti bekezdések megjegyzései jelzik, a p-modellel könnyen összeegyeztethetőnek tűnhet, felveti a parttalanság veszélyét. Figyelmen kívül hagyja, hogy a tudományos megismerés logikailag rekonstruálható tényezői mögött társadalmi folyamatok – konvenciók, autoritás, csoportszerkezet – húzódnak meg, melyektől el lehet ugyan vonatkoztatni – ahogy azt a p-modell is teszi – de melyek léte és jelentősége nem vonható kétségbe. Még ha a rekonstrukció eszközei nem is alkalmasak az utóbbiak feltárására, és az nem is lehet feladatuk, olyan változata a leginkább vállalható, amely egyfelől nem tér vissza a reichenbachi vagy a lakatosi normativitás egyedüli mércéjéhez, másfelől viszont elkerüli a parttalanságot azzal, hogy elismeri bizonyos általános, ugyanakkor minimális és flexibilis normák működését.

A p-modell rekonstruktív eljárásának explikálásához első lépésként idézem azt, ahogy Schurz a racionális rekonstrukció deskriptív és normatív komponensének viszonyát pontosítja:

(5.33)	(a)	„A deskriptív korrektív olyan mintapéldákat tartalmaz, amelyek sikeres tudományos felismeréseket mutatnak be, valamint olyan, szintén mintaként szolgáló ellenpéldákat, amelyek megcáfolt tudományos hipotéziseket illusztrálnak. [...]
	(b)	A normatív korrektív elsősorban egy legmagasabb, episztemikusan belső normát tartalmaz, amely azt mondja ki, hogy a tudomány legfőbb célja az, hogy lehetőleg igaz és tartalmas állításokat, törvényeket vagy elméleteket találjon [...].” (Schurz 2005: 128–129; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)

(5.33)(a)-ban a ‘korrektív’ (‘Korrektiv’, ‘corrective’) kifejezés arra vonatkozik, hogy a leírás nem tartalmazza tárgyának minden részletét, hanem csupán a tudományos közösségben tipikusan sikeresnek vagy tipikusan sikertelennek tekintett példákat. Ha az idézetet a plauzibilis érvelési folyamatra vetítve kíséreljük meg értelmezni, akkor a p-modellnek ‘sikerességen’ a mindenkori heurisztikus cél elérésének képességét kell értenie. Ekkor (5.33)(a)-ból az következik, hogy a rekonstrukció eredményeképpen a p-modellnek képesnek kell lennie a heurisztikus cél elérését elősegítő és gátló érvelési ciklusok közötti határ megvonására.

(5.33)(b)-ben a ‘korrektív’ kifejezés arra utal, hogy az említett legmagasabb episztemikus norma az alapvető viszonyításai alap. Schurz szerint a rekonstrukció normatív komponense legmagasabb episztemikus célként az ‘igazság’ keresését nevezi meg.5 Az ‘episztemikusan belső norma’ kifejezés azt jelenti, hogy „a normatív korrektív bizonyos episztemikus intuíciókból áll, amelyeket a tudósok kognitív különbségeik ellenére alapvetően elfogadnak” (Schurz 2014: 19). A p-modell ezt a kívánalmat saját rendszerében értelemszerűen a plauzibilis érvelési folyamat heurisztikus céljaként explikálja. Az idézetben a ‘tartalmas’ kifejezésnek jelentősége van. A p-modellre vetítve a tartalmasság követelménye azért fontos, mert a kijelentések plauzibilitási értéke és tartalmassága gyakran fordítottan arányos egymással. Tartalmilag triviális kijelentések magas plauzibilitási értéket kaphatnak (‘bizonyosan igazak’ lehetnek). A tartalmilag túlságosan gazdag (‘merész’) kijelentések plauzibilitási értéke pedig alacsony lehet. Tehát (5.33)(b)-ből az következik, hogy a nyelvésznek – mindkét szélső esetet elkerülve – olyan kijelentések (hipotézisek) megfogalmazására kell törekednie, amelyek plauzibilitási értéke magas megbízhatóságú forrással alátámasztható, amelyek azonban kellően tartalmasak ahhoz, hogy a felvetett mindenkori p-probléma legalább provizórikus – egy p-kontextusban az alternatívák közül a legplauzibilisebb, de későbbi érvelési ciklusokban visszamenőlegesen újraértékelhető – megoldásához vezessen.

Összegezve, (5.33) explikációja a p-modellben:

(5.34)	A p-modellben
	(a)	a deskriptív korrektív olyan mintapéldákat tartalmaz, amelyek a kitűzött heurisztikus cél elérését hatékonyan elősegítő plauzibilis érvelési folyamatokat mutatnak be, valamint olyan ellenpéldákat, amelyek a mindenkori heurisztikus cél elérését blokkoló plauzibilis érvelési folyamatokat szemléltetnek;
	(b)	a normatív korrektív a plauzibilis érvelési folyamat legmagasabb szintű heurisztikus céljaként a mindenkori p-probléma egy – provizórikus, későbbi ciklusokban felülbírálható, fallibilis – megoldását vagy feloldását tűzi ki a p-kontextusban legplauzibilisebb, egyúttal tartalmas alternatíva melletti döntéssel.

A racionális rekonstrukció általános módszere Schurz szerint:

(5.35)	„A racionális rekonstrukció módszere:
	(a)	Dolgozz ki általánosított és logikailag precíz modelleket a tudományos megismerés folyamatáról,
	(b)	melyek egyrészt megfelelnek a deskriptív korrektívnek, azaz optimális magyarázatokat nyújtanak a tudománytörténeti példák sikerére és az ellenpéldák kudarcára,
	(c)	melyek másrészt igazolhatók a normatív korrektív alapján oly módon, hogy optimális eszközöket biztosítanak a tudományos felfedezés általános céljának eléréséhez,
	(d)	figyelembe véve a minimális episztemológiai modell feltevéseit.” (Schurz 2014: 20; félkövér és kurzív kiemelés az eredetiben; lásd még Schurz 2005: 130)

A p-modellben (5.35) az alábbi szempontok szerint explikálható.

(5.35) alapgondolata, hogy a tudományelméleti reflexió a deskriptív korrektívből – azaz (5.33)(a)-ból, illetve (5.34)(a)-ból – egy általánosított modellt vonatkoztat el, mely összhangban áll a normatív korrektívvel. A mi esetünkben ennek az absztrakciós folyamatnak az eredménye a p-modell: Kertész & Rákosi 2019 [2012] és 2022 számtalan, különböző nyelvészeti elméletekből származó példa és esettanulmány alapján dolgozta ki a p-modellt. Ez az absztrakciós eljárás egyúttal megfelel a normatív korrektívnek: Schurznál (5.33)(b)-nek, a p-modellnél pedig (5.34)(b)-nek.

(5.35)(a) kívánalmának a p-modell eleget tesz azzal, hogy a jelen fejezetben bevezetett terminusok és tételek rendszerével igyekszik precízen rekonstruálni a nyelvtudományi elméletalkotás kiválasztott eseteit azzal a különbséggel, hogy nem igazság-, hanem plauzibilitás-központú, és nem az elmélet statikus logikai szerkezetét, hanem az elméletet mint plauzibilis érvelési folyamatot rekonstruálja.

(5.35)(b) összhangban áll azzal, hogy a p-modell a nyelvtudomány közelmúltbeli történetéből rekonstruál a heurisztikus cél elérését elősegítő és azt gátló (tehát ebben az értelemben sikeres, illetve sikertelen) példákat. Az ‘optimális’ azt jelenti, hogy a p-modell a rendelkezésre álló információkhoz viszonyítva a vizsgált tudománytörténeti példák alternatív leírásai közül kiválasztja a legplauzibilisebb metatudományos kijelentéseket. Így járnak majd el a következő hat fejezet esettanulmányai. Minden fejezet első szakasza a felvetett részkérdésre egynél több rivális választ mérlegel. Az esettanulmányokban bemutatott rekonstrukciók pedig kiválasztják közülük azt, amely a rendelkezésre álló információk fényében a legplauzibilisebb, és amely ily módon minden fejezet végén elvezet a részkérdésre adott válasz deskriptív komponenséhez.

(5.35)(c) összhangban áll a p-modell azon feladatával, hogy a nyelvészeti elméletalkotás metatudományos rekonstrukciójának deskriptív eredményei révén hozzájáruljon a nyelvtudomány tárgytudományos problémamegoldó tevékenységének javításához. Az ‘igazolhatóság’ azt jelenti, hogy a p-modell nem önkényesen posztulált normák követését írja elő a nyelvészeknek, hanem olyan normákat fogalmaz meg a deskripció eredményeiből kiindulva, amelyek elősegítik a nyelvtudományi problémamegoldó folyamatok mindenkori heurisztikus céljának az elérését, azaz a ‘nyelv’ szerkezetére, történetére, használatára vonatkozó mindenkori p-problémák megoldását vagy feloldását. Ennek megfelelően vezetjük majd le a 6–11. fejezetben tárgyalt részkérdésekre kapott válaszok normatív komponensét.

Végül (5.35)(d) kívánalmát teljesítve Schurz (2005: 129, 133–138; 2014: 22–25) megadja azokat a minimális episztemológiai alapelveket, amelyek „többé-kevésbé minden tudományágban közösek” (Schurz 2014: 22), és amelyek a racionalitást nyitottabban értelmezik, mint Lakatos, de szűkebben, mint Stegmüller:

(5.36)	Schurz minimális episztemológiai modelljének alapelvei:
	(a)	minimális realizmus;
	(b)	fallibilitás;
	(c)	objektivitás;
	(d)	minimális empirizmus;
	(e)	logikailag precíz megfogalmazások és módszerek.

(5.36)-ot a p-modell racionalitásának minimális alapelveiként explikálom:

(5.37)	(a)	Minimális realizmus. A p-modell egyetért Margolis (2010: 105) egyszerű megállapításával, mely szerint „kutathatunk egy tőlünk független valóságot, de lényegét nem állapíthatjuk meg a maga valójában, vizsgálódásainktól függetlenül”. A p-modell minimálisan realista abban a tekintetben, hogy vizsgálatának tárgyát a ‘valóság’ részének tekinti, azonban úgy véli, hogy a ‘nyelvi valóság’ nem közvetlenül, hanem a plauzibilis érvelés ciklikus, prizmatikus és visszamenőlegesen újraértékelő, önkorrekciós folyamatai révén ismerhető meg részlegesen és provizórikusan.
	(b)	Fallibilitás. E fejezet hangsúlyozta a plauzibilis kijelentések, a plauzibilis következtetések és a plauzibilis érvelési folyamat fallibilitását. Az utóbbi egyetlen eleme sem immunis a felülbírálattal, módosítással vagy elvetéssel szemben.
	(c)	Objektivitás. Az objektivitás nem értelmezhető abszolutizmusként. Nincs közvetlen hozzáférésünk az ‘objektív valósághoz’, hanem csupán közvetett úton, fallibilis, bizonytalan – azaz bizonyos mértékben plauzibilis – kijelentések folyamatosan változó és újraértékelt, ciklikus és prizmatikus összjátékán keresztül kísérelhetünk meg információhoz jutni róla. Objektivitásan a p-modell azt érti, hogy – mint a 4. fejezet hangsúlyozta – a pluralizmus létjogosultságának elismerése nem ütközik azzal, hogy az alternatív plauzibilis kijelentések egyikét az aktuális p-kontextusban preferáljuk. Egy p-probléma megoldásának provizórikus preferenciája nem önkényesen, hanem a plauzibilis érvelési folyamat eredményeként a mindenkori p-kontextus függvényében, az alternatívák összevetése révén történik.
	(d)	Minimális empirizmus. Azokat az információkat, amelyeket a plauzibilis érvelési folyamat a mindenkori heurisztikus cél eléréséhez felhasznál, a p-kontextus tartalmazza. A p-kontextus részét jelentik az ‘empirikusnak’ feltételezett plauzibilis kijelentések is, amennyiben plauzibilitásuk az elfogadott tudománymetodológiai elv szerint ’tapasztalatinak’ minősített forrásból származik (lásd a 4.2.3. szakaszt).
	(e)	Precíz megfogalmazások és módszerek. A p-modell ugyan nem logika, de nem parttalan és nem önkényesen konstruált. A bevezetett notáció segítségével törekszik terminusai explikációjára és tételei kifejtésére. Egyrészt a tudományelméleti szakirodalom egyik vonulatát sem adaptálja mechanikusan, másrészt nem tesz a tudományelmélet jelenlegi állásától teljesen elrugaszkodott javaslatokat, hanem annak egyes elemeit kiemeli és a (K) kérdés megválaszolásának szolgálatába állítva saját apparátusával explikálja. Ily módon a p-modell rekonstruktív apparátusa a szakirodalmi álláspontok csekély módosításával azoktól jelentősen eltérő felismerésekre tehet szert.

(5.37) tükrében érintőlegesen és csupán a lényeget kiemelve megemlítem a racionalitás problémakörét, melynek súlyához méltó tárgyalása szétfeszítené a jelen könyv kereteit. A 2.1. szakaszban vázolt tendenciákból az következik, hogy az analitikus tudományelmélet standard nézetének racionalitás-felfogása – mely a logikára szűkül – nem kizárólagos. Abból, hogy a p-modell ismérvei a Schurz által feltételezett és (5.36)-ban felsorolt racionalitási elvektől szisztematikusan, az (5.37)-ben jelzett módon eltérnek, nem az következik, hogy a p-modell irracionális, hanem az, hogy racionalitása más természetű.6 Szemléltetésképpen említem meg, hogy Pólya (1977), (1988), (1989) a matematikai problémamegoldást plauzibilis következtetésekre vezeti vissza.7 Következésképpen, ha a matematika racionális, és ha a matematikai tételek bizonyításához plauzibilis következtetések révén jutunk el, akkor a plauzibilis következtetések is racionálisak. Ha pedig a plauzibilis következtetések racionálisak, és a plauzibilis érvelés plauzibilis következtetésekből áll, akkor a plauzibilis érvelés is racionális – bárhogy definiáljuk is a ‘racionalitás’ terminust.8 Pólya mellett a plauzibilitásra épülő gondolkodás feltárásának másik klasszikusa, Rescher (1976), (1988) expressis verbis hangsúlyozza a plauzibilis kijelentések és következtetések racionalitását, hozzátéve, hogy a p-modellt részben Rescher filozófiája motiválta. Végül, nem egyetlen, hanem sokféle, egymástól olykor lényegesen eltérő (nem-klasszikus) logika létezik, és mindegyiket racionálisnak tartjuk (lásd például Caret 2005). Közéjük tartoznak az ellentmondások bizonyos típusát megengedő parakonzisztens logikák, a többértékű logikák, a modális logikák számtalan válfaja, sőt, az igaz ellentmondásokat elfogadó dialetheizmus, csakúgy, mint a plauzibilis következtetésekkel nagy terjedelemben foglalkozó informális logika is.9 A racionalitás e sokféleségének egyik eleme a p-modell.10

Összegezve, amennyiben a racionális rekonstrukció módszerét a p-modell az e szakaszban levezetett módon explikálja, megteremti az alapját a (K) kérdés megválaszolásának, mivel megvilágítja azt, ahogy a tudományelmélet a nyelvtudomány hasznára lehet:

A p-modell deskriptív komponense csak a nyelvtudomány tényleges gyakorlatából ismert heurisztikusan termékeny vagy terméketlen példákat elemez.
Az ily módon feltárt felismeréseket a normatív komponens összeveti olyan vitatott esetekkel, amelyekkel kapcsolatban nincs konszenzus, és értékeli azokat.
A p-modell – előregyártott tudományelméleti normák követésének megkövetelése helyett – okul a nyelvtudomány tényleges gyakorlatából és annak fényében folyamatosan korrigálja feltevéseit.
Egyúttal a nyelvtudományi problémamegoldás rekonstrukciójából levonható következtetésekkel segítségére lehet a gyakorló nyelvészeknek p-problémáik megoldásában.

Azt, hogy az ily módon vázolt folyamat milyen módon hajtható végre, és az a segítség, amelyet a p-modell eszközeivel végrehajtott tudományelméleti elemzés a gyakorló nyelvésznek nyújthat, pontosan miben nyilvánul meg, a könyv hátralévő részei fogják megmutatni.

1	Az ‘is-ought’ probléma megoldási kísérleteinek áttekintéséhez lásd Pigden (2011).
2	Reichenbach 1928-ban megalapította a Berlini Kört (melynek olyan tagjai voltak, mint például Carl Gustav Hempel, Richard von Mises, David Hilbert), majd az 1930-as években együttműködött Carnappal és a Bécsi Körrel.
3	Felhasználásukat e két életmű egyaránt kiemelkedő és ezért megkerülhetetlen, de eltérő jellege indokolja: Stegmüller írásai a racionális rekonstrukció módszerének klasszikusai, Schurz publikációi pedig jelentős kortárs hozzájárulások az ‘is-ought’ probléma elemzéséhez. Alternatív nézetekhez lásd például Machamer & Di Poppa (2001).
4	Ugyanakkor Stegmüller nem tisztázza, hogy mi értendő ‘magyarázaton’ egy rekonstruktív modellben.
5	Schurz (2005: 129 kk.) az ‘oberste erkenntnisinterne Norm’, Schurz (2014: 19) pedig a ‘supreme epistemically internal norm’ kifejezést használja. Ugyanakkor ismételten utalok arra, hogy a tudományos megismerésnek az igazság keresésén túl számos egyéb célja is lehet.
6	A különböző racionalitások társadalmi meghatározottságához lásd Bloor (1976), Barnes et al. (2002) [1996]. Egészen más kiindulópontból nyújt szisztematikus áttekintést a racionalitás sokféleségét tárgyaló szakirodalomról McGrath (2019) és Rescher (1988).Szintén egészen más jellegű, olvasmányos áttekintés Pinker (2021).
7	Olyan terminusok mint ‘plauzibilis modus ponens’, ‘plauzibilis modus tollens’ stb. Pólyától származnak.
8	Ez egy metaszintű rész-egész (azaz enthümématikus plauzibilis) következtetés.
9	Walton (2008), Copi & Burgess-Jackson (1996). Lásd az Informal Logic című folyóiratot is.
10	Kertész (2004b: 301 kk.) a racionális rekonstrukció újraértelmezésének lehetőségeként vázolta fel a p-modell első változatát.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero