Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

1.2. A részkérdések

A gondolatmenet előkészítése érdekében a 2. fejezet röviden áttekinti és későbbi hivatkozások számára alkalmas formában rögzíti azokat a háttérismereteket, amelyek felvázolják a (K) kérdés felvetését motiváló tendenciákat a tudományelméletben és a generativista orientáltságú elméleti nyelvészetben.

(K) magas absztrakciós szintje és komplexitása folytán nem válaszolható meg közvetlenül. Ezért könnyebben megközelíthető részkérdésekre kell bontani. A részkérdésekre adott válaszok összegzéseként kapjuk majd meg a választ a (K) kérdésre.

A könyv II. részétől kezdve az V. résszel bezárólag minden fejezet kiindulópontként szembesíti azt a hipotézist, amelyet alá kíván támasztani, a vele össze nem egyeztethető narratíva tételével. Erre azért van szükség, mert a narratívában egy adott elmélet, program, modell, irányzat képviselői a saját szemszögükből metaelméleti kijelentések formájában minősítik saját tárgytudományos tevékenységüket. Ily módon – metaelméleti jellege folytán – a narratíva válasza a felvetett részkérdésre közvetlenül összevethető lesz a fejezet szintén metaelméleti természetű végeredményével.1

A II. rész tárgya az ismeret- és tudományelmélet egyik legtöbbet vitatott, klasszikus problémaköre, melynek nyelvtudományi következményei azonban mindmáig feltáratlanok: az abszolutizmus és a relativizmus viszonya. A tudománynak számos különböző célja lehet. Ezek egyike (és nem az egyetlen célja) az igazság keresése. A 3. fejezet abból indul ki, hogy a nyelvtudomány, sok egyéb diszciplínához hasonlóan, egyéb célok mellett szintén az igazságot igyekszik megtalálni arról, amit hétköznapi értelemben ‘nyelv’-nek nevezünk. Ugyanakkor, tekintettel tárgyának, a ‘nyelvnek’ sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó megközelítésére, kérdéses, hogy egyetlen abszolút igazság létezik-e a ‘nyelv’ valamely tulajdonságáról, vagy több – különböző megközelítésekbe ágyazott – relatív igazság. A relativista és az abszolutista látásmód viszonyának problémája alapvető fontosságú a nyelvtudomány működésének megértése, csakúgy, mint gyakorlati művelése szempontjából. Azért alapvető jelentőségű, mert a két látásmód gyökeresen eltérő módon értékeli a sajátunktól eltérő elméleteket, módszereket, terminológiákat. Ezért az, hogy relativista vagy abszolutista szemmel tekintünk-e tudományunkra, meghatározza azt, hogy milyen módon viselkedünk a nézetkülönbségeket ütköztető vitákban: elvetjük-e eleve egy rivális elmélet, módszer, elemzés állításait, vagy elfogadjuk létjogosultságukat akkor is, ha nekünk más a felfogásunk. E háttér az alábbi részkérdés felvetését indokolja:

(K1)	Milyen viszony áll fenn a nyelvtudomány gyakorlatában a nyelvtudomány pluralizmusa, az igazság relativista felfogása, az igazság abszolutista felfogása és a sajátunktól eltérő nézetek toleranciája vagy intoleranciája között?

A fejezet elemzései a nyelvészek ‘naiv’ – azaz tudomány- és ismeretelméletileg reflektálatlan – nézeteit vizsgálva deskriptív választ adnak a kérdésre. Arra a következtetésre jutnak, hogy az abszolutista látásmód nem fogadható el. Ezért, kiindulva a (K1)-re adott válaszból, a következő fejezet feladata az, hogy megalapozza a nyelvtudomány immár nem naiv és deskriptív, hanem a tudományelmélet jelenlegi tendenciáihoz illeszkedő és normaként a relativizmust preferáló metaelméletét. A 4. fejezetben felvetett részkérdés:

(K2)	Milyen eszközökkel kezelheti a metaelméleti reflexió a relativizmust?

A 4. fejezetben válaszként vázlatosan bevezetem a p-modell alapfogalmait és -tételeit, melyeket kiegészítek a korábbi publikációkban nem érintett mérsékelten relativista nézőpont kibontásával.

A relativizmussal szemben súlyos ellenérveket vet fel az ismeret- és tudományelméleti szakirodalom. Ezért a p-modell működőképességének egyik szükséges feltétele, hogy az 5. fejezetben igenlő választ adjon a következő részkérdésre:

(K3)	Meg tudja-e védeni magát a p-modell mérsékelt relativizmusa az öncáfolat, az egyenlő érvényesség, valamint a deskriptivitás és a normativitás közötti viszony tisztázatlanságának vádjával szemben?

Az igenlő választ követően kerülhet sor annak bemutatására, hogy a p-modell alkalmazásával mit tehet a tudományelmélet a nyelvtudományért.

A III. rész középpontjában az ellentmondás-mentesség követelménye és a nyelvészeti elméletalkotás ellentmondásossága közötti feszültség áll. Az ellentmondások jelenléte a nyelvészeti elméletekben jól ismert: legkézenfekvőbb megnyilvánulása, hogy a szabályok alól vannak olyan ‘kivételek’, amelyeket az elmélet nem tud sem a szóban forgó szabály hatálya alá helyezni, sem egyéb módon megmagyarázni. Ugyanakkor az arisztotelészi klasszikus kétértékű logika szerint egy ellentmondás mindig hamis. Tehát jól motivált és releváns a 6. fejezet részkérdése:

(K4)	Tolerálhatók-e az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások az elméleti nyelvészetben?

Válaszként azt kapjuk majd, hogy – eltérően a klasszikus arisztotelészi logikától – az ellentmondások nem monolitikusak, hanem szerkezetük és funkciójuk alapján különböző típusokba sorolhatók. A nyelvtudományban bizonyos típusú ellentmondások tolerálhatók, míg mások nem.

E felismerés közvetlen folytatásaként a 7. fejezet a következő részkérdést teszi fel:

(K5)	Vannak-e ugyanazon nyelvi ‘jelenségnek’ egymásnak ellentmondó reprezentációi az elméleti nyelvészetben?

A válasz különbséget tesz a ‘reprezentációk relativitása’ és a ‘jelenségek relativitása’ között azzal az eredménnyel, hogy vannak olyan esetek, amelyekben rivális elméleti keretekhez kötődő, egymásnak ellentmondó reprezentációk látszólag ugyanarra a jelenségre (pl. szintaktikai szerkezetre, morfológiai egységre, fonémaszerkezetre, beszédaktusra stb.), valójában azonban különböző jelenségekre referálnak.

Az ellentmondások státusának és funkciójának áttekintését követően a könyv IV. része rátér az érvelési hibákra. Érvelési hiba például a szalmabábérvelés, az argumentum ad verecundiam, argumentum ad hominem, circulus vitiosus stb. A 8. fejezet részkérdése:

(K6)	Kimutathatók-e érvelési hibák a chomskyánizmus nagy hatású műveiben?

Miután a válasz Chomsky négy művében azonosította a domináns érvelési hibákat, a 9. fejezet (K6) tükörképét veti fel:

(K7)	Kimutathatók-e érvelési hibák az antichomskyánizmus nagy hatású műveiben?

A válasz ebben az esetben is súlyos és az érvelés eredményét lényegesen befolyásoló érvelési hibákat mutat ki a szakirodalomban.

A nyelvészeti elméletek végső célja az, hogy előmozdítsák a nyelvtudomány haladását a ‘nyelvre’ vonatkozó, igaznak vélt állítások kifejtésével és alátámasztásával. Ezért az V. rész, az előző három rész tanulságait levonva, azt vizsgálja meg, hogy a relativizmus és az abszolutizmus antagonizmusa, az ellentmondások státusa és szerepe, valamint az érvelési hibák fellépése hogyan hat ki a nyelvtudomány haladására. A 10. fejezet rátér a nyelvtudomány alapjainak egyik leglényegesebb kérdésére:

(K8)	A chomskyánus nyelvészet haladás vagy hanyatlás az elméleti nyelvészet történetében?

A p-modell keretében elvégzett elemzés (K8)-ra differenciált és a nyelvtudomány-történet jelenlegi irodalmából ismert nézetektől jelentősen eltérő választ adva jellemzi haladás és hanyatlás éles vitákat kiváltó viszonyát az elméleti nyelvészetben.

Mivel az elemzések során számtalanszor beleütköztünk a chomskyánus nyelvészet narratívája és valós teljesítménye közötti feszültségbe, és mivel az egyes fejezetekben nem volt lehetőség a narratíva részletes elemzésére, a 11. fejezet a (K9)-re adott válaszban összegzi azt, ahogy a p-modell a chomskyánus narratívát értékeli:

(K9)	Melyek a chomskyánus narratíva fő jellemzői?

A VI. rész két fejezete összefoglalja az esettanulmányok sajátosságait, a részkérdések tárgyalásának eredményét és megválaszolja a könyv (K)-val jelölt alapkérdését.

Az ily módon vázolt gondolatmenet kifejtése előtt előrebocsátok néhány terminológiai és technikai jellegű megjegyzést.

1	A ‘narratíva’ terminust a 2.1.2. szakasz tárgyalja.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero