Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

6.1. Kérdésfelvetés

Az a kérdés, hogy a nyelvészeti elméletek empirikusak-e, a nyelvtudomány huszadik századi kialakulásának kezdete óta a leglényegesebb, legtöbbet tárgyalt és leghevesebben vitatott kérdések egyike. Bár folyamatosan előtérben áll, súlypontozása és tárgyalásának intenzitása a nyelvtudomány-történet egyes korszakaiban eltérő volt. Mint a 3.3.3. szakasz utalt rá, jelenleg az empiricitás-probléma egy olyan, egyre szélesebb körben folytatott vitában nyilvánul meg, amelynek tárgya a nyelvészeti adatok szerkezete, megbízhatósága és a hipotézisek alátámasztásában vagy cáfolatában betöltött szerepe.1

Különösen élesen vetődik fel a nyelvészeti adatok problémája a grammatikalitási ítéletek esetében. Tudjuk, hogy a 20. század második felétől a nyelvészeti elméletalkotás domináns adattípusa a grammatikalitási ítélet, és ezen adattípus forrása az anyanyelvi beszélő introspekciója. Ugyanakkor a jelenlegi viták megkérdőjelezték az introspektív adatforrásban gyökerező grammatikalitási ítéletek megbízhatóságát és ennek következtében azoknak a nyelvészeti hipotéziseknek az elfogadhatóságát is, amelyek ezen adattípusra épülnek. Ebben a vitában a válsághangulat jelei tapasztalhatók, mert egyes mértékadó vélemények szerint az elméleti nyelvészet fejlődése megrekedni látszik általánosságban a nyelvészeti adatok, speciálisan pedig az introspekcióból származó grammatikalitási ítéletek tisztázatlan státusa miatt.2

A jelen fejezet az introspektív adatforrás és a grammatikalitási ítéletek megbízhatóságának problémáját egy olyan aspektusból közelíti meg, amelynek fontosságához nem férhet kétség. Tehát a kérdés:

(K4)	Tolerálhatók-e az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások az elméleti nyelvészetben?

Az elméleti nyelvészet történetében az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások két szélsőséges megítélése áll szemben egymással.

Az egyik szélsőséges álláspontot az ‘episztemológiai tolerancia elvének’ nevezik, és a 2.2. szakaszban (2.13)(c) alatt, valamint a 3.3.2. szakaszban említett ‘Galilei-stílusú tudomány’ Chomsky-féle interpretációja kulcsának tartják.3 Chomsky szerint az

(6.1)

„ellenpéldákat és megmagyarázatlan jelenségeket gondosan rögzíteni kell, de gyakran racionális félretenni őket későbbi kutatások számára, amennyiben olyan elvek forognak kockán, amelyek bizonyos mértékű magyarázó erővel rendelkeznek.” (Chomsky 1980a: 2; kiemelés K. A.).

Chomsky e nézetét – Weinberg (1976) nyomán – az 1970-es évek végétől a mai napig számtalanszor kifejtette.4 Amennyiben a fenti idézetet nyelvészeti elméletekre vonatkoztatjuk, az episztemológiai tolerancia elve a következőképpen fogalmazható meg a (K4)-re kínálkozó egyik válaszként:

(VK4i)	Egy nyelvészeti elméletben
	(a)	az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások ideiglenesen tolerálhatók
	(b)	abban a reményben, hogy az elmélet későbbi fejlődésének eredményeképpen majd feloldhatóvá válnak, és
	(c)	annak érdekében, hogy magyarázó erővel rendelkező elveket ne kelljen feladni.

Az ‘episztemológiai tolerancia’ kifejezésben a ‘toleranciát’ a 3.2.3. szakaszban (3.9) alatt bevezetett alapmodell szerint értelmezem. Annál is inkább, mivel tiszta példája az abszolutizmussal összekapcsolt toleranciának (lásd a 3.3.1.3. szakaszt). Mint (VK4i) mutatja, az elmélet tételeinek ellentmondó adatok tolerálása az elmélet abszolutizmusát szolgálja, hiszen legitimálja, hogy az elmélet változtatás nélkül megtartsa tételeit még akkor is, ha az adatok ellentmondanak nekik.

Ugyanakkor néhány évtizeddel korábban, először 1943-ban megjelent könyvében Louis Hjelmslev az episztemológiai tolerancia elvének az ellenkezőjét mondja ki, és ezzel a másik szélsőséget képviseli:

(6.2)

„A leírásnak ellentmondásmentesnek, teljesnek és a lehető legegyszerűbbnek kell lennie. Az ellentmondás-mentesség követelménye elsődleges a leírás teljességének követelményéhez képest. A leírás teljességének követelménye elsődleges az egyszerűség követelményéhez képest.” (Hjelmslev 1969: 11; kiemelés K. A.)

Hjelmslev ezt a tudománymódszertani követelményt ‘empíriaelvnek’ hívja, hozzátéve, hogy az elnevezés, amennyiben episztemológiai megfontolások indokolják, bármikor másra cserélhető. Az idézetben kifejtett álláspontot a jelen fejezetben – az episztemológiai tolerancia elvének analógiájára – az episztemológiai intolerancia elvének nevezhetnénk:

(VK4ii)

Az ellentmondás-mentesség a nyelvészeti elméletalkotás legfontosabb tudománymódszertani követelménye, ezért az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások sohasem tolerálhatók.

Mindkét esetben a szerző saját elvét abszolutista módon kiterjeszti az elméleti nyelvészet egészére. (VK4ii)-t Hjelmslev (1969: 11) expressis verbis „minden elmélet”-re vonatkoztatja. Chomsky folyamatosan hangsúlyozza (VK4i) általános érvényét (pl. Chomsky 2002: 101–102; kiemelés K. A.; lásd a 3.3.2. szakaszt is). A transzformációs generatív nyelvészet elterjedésével a ‘Galilei-stílusú tudomány’ metodológiájának implicit alkalmazása az elméleti nyelvészet mindennapos problémamegoldó gyakorlatának szerves részévé vált, melyre a legkülönbözőbb részterületeken explicit módon is reflektálnak: pl. Botha (1988) a szóképzés és a szemantika, Hale & Reiss (2008) a fonológia, Hale (2007) a nyelvtörténet és a fonológia területén. Ezért ebben a fejezetben – noha a problémafelvetés szemléletes előkészítése érdekében Hjelmslevtől és Chomskytól származó idézetekből indulok ki – nem speciálisan a glosszematika és a generatív nyelvészet viszonyára, hanem általánosságban a nyelvészeti elméletalkotásnak az ellentmondásokkal összefüggő problémakörére reflektálok.

Ugyanis (VK4i) és (VK4ii) ismeretében nyilvánvalóan azonnal felmerül a kérdés: (VK4i) vagy (VK4ii) a nyelvészeti elméletalkotás során követendő elv? Mivel a kérdés metaelméleti, a tudományelmélettől kell várnunk, hogy támpontot nyújtson a válaszhoz.

E fejezetben néhány esettanulmányban azt szemléltetem, hogy a p-modell (K4)-re egy (VK4i)-től és (VK4ii)-től egyaránt különböző megoldást javasol:

(VK4iii)

A chomskyánus elméleti nyelvészetben fellép a p-parakonzisztencia heurisztikusan termékeny, permanens, konstruktív típusa; az ideiglenesen tolerálható, de heurisztikusan terméketlen ad hoc p-parakonzisztencia; a heurisztikusan terméketlen, nem tolerálható, ad hoc p-parakonzisztencia; csakúgy, mint a destruktív, erős p-inkonzisztencia.

A 4.2.5. szakasz – pre-explikatív értelemben – érintette a p-parakonzisztenciát mint a p-modell egyik relativista tulajdonságát, majd az 5.2. szakaszban sor került explikációjára a p-modellben. A jelen fejezet a p-modell p-parakonzisztens kiterjesztését közvetlenül alkalmazza a nyelvészeti elméletalkotás során fellépő ellentmondások racionális rekonstrukciójára. A 6.2.–6.5. szakaszokban négy esettanulmányban bemutatom a p-parakonzisztencia és az erős p-inkonzisztencia prototipikus eseteit a chomskyánus elméleti nyelvészetben. A 6.6. szakaszban az esettanulmányok eredményei elvezetnek a (K4) kérdés megválaszolásához.

A gondolatmenet felépítése előtt emlékeztetek arra, hogy a p-modell mit tekint ‘adat’-nak (lásd a 4.2.7. szakaszban (4.16)-ot). ‘Adat’-on olyan pozitív plauzibilitási értékkel rendelkező metanyelvi kijelentést kell érteni, amelynek a plauzibilitási értéke közvetlen forrásból származik. A nyelvi példák önmagukban nem adatok, hanem – a transzformációs generatív nyelvészetben – a rájuk vonatkozó, az anyanyelvi beszélő intuíciójában mint közvetlen forrásban gyökerező plauzibilis kijelentések azok. Ily módon – mivel mind az adatok, mind a hipotézisek plauzibilis kijelentések – a közöttük fellépő ellentmondások a p-modell eszközeivel reprezentálhatók lesznek. (4.15) a plauzibilis érvelési folyamat vagy valamely összetevőjének értékelésére az alábbi kritériumot vezette be:

(4.15)	(a)	A plauzibilis érvelési folyamat heurisztikus célja a p-kontextus információs alul- vagy túldetermináltságának megszüntetése oly módon, hogy
		(i)	létrehozza a kiinduló p-kontextusban található p-problémák lehetséges alternatív megoldásait,
		(ii)	majd a rivális megoldások összehasonlításával kiválasztja azt a p-kontextust, amely a szóban forgó p-problémák feloldásának tekinthető, vagy megmutatja, hogy nincs ilyen.
	(e)	A plauzibilis érvelési folyamat vagy annak egy ciklusa heurisztikusan termékeny, ha hozzájárul a kiinduló p-kontextusban felvetett p-probléma egy megoldásához vagy feloldásához, és ezáltal eléri az érvelési ciklus vagy a teljes plauzibilis érvelési folyamat (a)-ban említett heurisztikus célját.

Következésképpen az adatok és a hipotézisek közötti ellentmondások kezelése akkor heurisztikusan termékeny, ha hozzásegíti a plauzibilis érvelési folyamatot vagy annak egy ciklusát a mindenkori heurisztikus cél eléréséhez, és heurisztikusan terméketlen, ha erre nem alkalmas. Az alábbiakban az ellentmondások különböző típusait e kritérium alapján ítéljük meg.

A következő feladat a p-modell alkalmazása az episztemológiai tolerancia elvére. Mivel (VK4i) megfogalmazása nem utal arra, hogy a p-parakonzisztencia vagy az erős p-inkonzisztencia toleranciájaként értelmezendő-e, egyenként kell megvizsgálnunk azok fellépését a chomskyánus elméleti nyelvészetben.5

1	Lásd például Featherston & Winkler (eds.) (2009), Kepser & Reis (eds.) (2005), Penke & Rosenbach (eds.) (2007), Stefanowitsch & Gries (eds.) (2007), Sternefeld (ed.) (2007), stb. Kertész & Rákosi (2019) [2012], 2022) részletesen elemzi az adat-evidencia vitát.
2	Lásd például Featherston (2007), Schlesewsky (2009), Schütze (1996), Haider (2009), (2016), (2024) stb.
3	Lásd például Botha (1983), Boeckx (2006a), (2010), Freidin & Vergnaud (2001), Riemer (2009), Klausenburger (1983), Kertész (2012), Collins (2023), Allott et. al. (2021), Rey (2020) stb.
4	Lásd még például Chomsky (1980b: 9–10), (2002: 98–102), (2004a: 25, 170–172).
5	A következő esettanulmányokhoz lásd még Kertész (2012), Kertész & Rákosi (2020), (2022).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero