Kertész András

Mire jó a nyelvtudomány elmélete?

7.3.2. Az „Eleve Adott Mítosza”

Bár a heurisztikusan termékeny permanens p-parakonzisztencia a relativizmus hatékony eszköze lehet, formális eredete következtében nem alkalmas annak eldöntésére, hogy a két plauzibilis kijelentés közötti p-inkonzisztencia ugyanarra a jelenségre, vagy két különböző jelenségre vonatkozik-e. Ebben a formális tekintetben a relativizmus két típusa ekvivalens.1 A döntést csak a p-kontextus sajátosságainak elemzése révén hozhatjuk meg, különös figyelmet fordítva a plauzibilis kijelentések tartalmára.

Ha az előző szakasz első bekezdésében feltett kérdést az interteoretikus p-parakonzisztenciára vonatkoztatjuk, akkor az a válasz kínálkozik, hogy mivel az adatok elméletfüggők, nem csupán a reprezentációk különböznek, hanem az adatok is. A p-modell terminológiájában ez azt jelenti, hogy az adatok plauzibilitása az azt meghatározó forrás megbízhatóságától függ a p-kontextusban, ahol az utóbbi megfelel a plauzibilis érvelési folyamat egy bizonyos szakaszának. Ebből következik, hogy például a (7.9) és (7.11) alatt felsorolt adatok különböző voller-eket jellemeznek. Következésképpen az eltérő reprezentációk oka az, hogy két különböző plauzibilis érvelési folyamatban két különböző jelenségre vonatkoznak: nem egyetlen voller van, hanem annyi, ahány különböző elmélet szerinti reprezentáció. A jelenségek különbözőségét könnyű belátni például (7.30)–(7.31) alapján: a topológiai mondatmodell szerint ‘nem létezik’ a voller-jelenség, így annak reprezentációja sem, miközben a többi elmélet szerint létezik, de elméletenként eltérő tulajdonságokkal.

Ez az egyszerű érvelés alkalmazható-e a (7.26) és (7.27) közötti intrateoretikus p-parakonzisztenciára? Mivel az elmélet mindkét esetben ugyanaz, az adatok elméletfüggőségéből nem következik automatikusan, hogy a (7.26) referenseként szolgáló voller eltér a (7.27) referenseként szolgáló voller-től. Kijelenthetjük-e, hogy az interteoretikus p-parakonzisztencia esetében mindig különböző jelenségekről van szó, míg, ha a p-parakonzisztencia intrateoretikus, akkor csak egy jelenséget kell feltételeznünk, melyre mindkét, egymással ütköző reprezentáció utal?

A válasz: attól függ. Érvelhetünk úgy, hogy az elméletet plauzibilis érvelési folyamatként explikáltuk, melyen belül a kijelentések plauzibilitási értékei p-kontextus-függők. Azonban a c p-kontextust két komponensre, azaz c1-re és c2-re bontottuk. A c1 és c2 közötti különbség tette lehetővé, hogy az eltérő adatok alapján (7.26) és (7.27) egyaránt megtartható legyen. Mivel a két reprezentáció ebben az értelemben különböző feltételekhez kötődik, eleve nem reprezentálhatják ugyanazt a jelenséget. Tehát még ebben az esetben sem egyetlen voller van, hanem két különböző, melyek között p-parakonzisztens viszony áll fenn. Annak a jelenségnek, amelyet ‘voller21’-nek nevezhetnénk, kizárólag (7.26) lehet a reprezentációja, voller22-nek pedig csak (7.27), miközben a fordított hozzárendelés nem lehetséges. Azonban (7.26) nem abszolúte igaz voller21-re, és (7.27) nem abszolúte igaz voller22-re. Mindkettő plauzibilis kijelentés – de még ha ‘bizonyosan igazak’ lennének is, plauzibilitási értéküket akkor is a forrás függvényében kapnák meg. Mivel különböző jelenségeket reprezentálnak, nem mondanak ellent egymásnak, és nincs választási kényszer közöttük.

De érvelhetünk másképp is, ha figyelembe vesszük, hogy a p-parakonzisztencia érzéketlen a plauzibilis következtetéseket alkotó kijelentések tartalmára. A tartalom jelentősége könnyen belátható, ha felismerjük, hogy a reprezentált jelenségek a mindenkori kategorizálás függvényei – és ily módon nem eleve adott objektumok, hanem a megismerési folyamat konstruktumai. Ezt a felismerést (7.36)(b) állítja szembe (7.36)(a)-val:

(7.36)	(a)	„Miről szól tehát az Eleve Adott Mítosza? A mítosz egyik verziója azon a transzcendens gondolaton nyugszik, hogy a világ a priori okokból vagy tőlünk függetlenül stabil kategoriális struktúrával rendelkezik: a világ végső soron bizonyos entitásokból áll (például fákból, macskákból, emberekből, asztalokból és esetleg érzetekből), valamint ezek különböző tulajdonságaiból és az entitások közötti kapcsolatokból. Mondhatjuk úgy is, hogy a Mítosz szerint a világ ‘eleve adott’ állapotokból vagy tényekből áll, melyek összetevői éppen ezek az objektumok, tulajdonságok és kapcsolatok. A világ tőlünk függetlenül már eleve, úgymond, fel van szeletelve ‘előregyártott’ entitásokra és entitások típusaira. [...] Röviden a következőképpen fogalmazható meg: Létezik egy ontológiailag adott, eleve kategóriákra osztott világ.” (Tuomela 1988: 181–182; kiemelés K. A.).
	(b)	“[…] a tudományban a ‘jelenség’ gyakran nem egy egyedi folyamatra, hanem egyedi folyamatok egy kategóriájára vonatkozik. […] Következésképpen egy jelenség különböző alkategóriákra ‘hasadhat’, annak megfelelően, ahogy az egyedi folyamatról szóló tudásunk fejlődik. […] Bizonyos esetekben annak elismerése, hogy az X jelenségnek számos reprezentációja van, pusztán mesterséges konstrukciónak tűnhet, amely az X közös kategóriába sorolt eltérő folyamatok helytelen csoportosításából ered. Természetesen a tudományos modellek néha egyedi objektumok vagy folyamatok modelljei […], de a legtöbb tudományos modell egyedi folyamatok vagy objektumok kategóriájának modellje. […] Mondandóm lényege mindössze annyi, hogy a tudományos modellezés esetében […] az inkompatibilis reprezentációk sokféleségének leküzdése nem feltétlenül jelenti egynek a kiválasztását közülük: néha az is megoldás lehet, ha felülvizsgáljuk az egyedi objektumok és folyamatok kategorizálását (azaz felülvizsgáljuk azt, ahogy a folyamatokat és entitásokat típusokba soroljuk).” (Ruphy 2016: 91–92; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)
	(c)	„[...] az emberi fogalomalkotást, a dolgok osztályokba rendezésének folyamatát nem a világban adott, magukat kínáló hasonlóságok puszta felismerésének folyamataként kell felfogni. Azt, hogy mit mivel látunk hasonlónak, illetve különbözőnek, nem a természet erőlteti ránk, legfeljebb hagyja (vagy éppenhogy nem engedi), hogy mi a dolgok bizonyos vonásait kiemeljük, jelentőséget tulajdonítva nekik (míg másokat lényegtelennek ítélve elhanyagolunk) s ennek nyomán ’hasonlósági’ osztályokba rendezzük őket. Ám azt, hogy mely vonások fontosak, mi emberek mondjuk meg, ezek számunkra fontosak, vagy éppen jelentéktelenek.” (Fehér 2002: 301; kurzív kiemelés az eredetiben; félkövér kiemelés K. A.)

(7.36)(a) a naiv empirista előítéletet fogalmazza meg.2 Ezt a naiv empirizmust tükrözik mindazok a nyelvészeti publikációk – köztük a chomskyánusok írásai – amelyek ‘nyelvi tényekre’ hivatkoznak. Azt, hogy a chomskyánizmusban a mai napig szilárdan tartja magát az eleve adott mítosza, pontosan tükrözi a következő egésze friss példa: „Írásomban olyan eseteket mutatok be, amelyekben a magyar nyelv tényei [...] bizonyították egy virtuálisnak vélt nyelvi művelet valódiságát [...]” (É. Kiss 2026: 68; kiemelés K. A.). Azaz a szerző szerint vannak eleve adott nyelvi tények, amelyek bizonyítják, hogy mi a valóság. (7.36)(a) nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a p-modellel, a vele ellentétes állítás (7.36)(b)-ben viszont fontos támpont. Különösen figyelemreméltó Barnes et al. (2002) [1996] érvelése (7.36)(b) mellett, mely, noha tudásszociológiai, a 4.1. szakaszban mondottaknak megfelelően kompatibilis a p-modellel.

(7.36)(b)-ben Ruphy arra utal, hogy a ‘jelenség’ kifejezés sokkal inkább kategóriákat jelöl, semmint egyedi objektumokat. Ezért egy jelenség (al)kategóriákra bontható vagy több jelenség egy magasabb szintű kategória alá rendelhető. Az a benyomásunk, hogy különbözőképpen reprezentált egyetlen jelenséggel van dolgunk, kategóriahiba akkor, ha egyébként minden reprezentáció egy-egy külön (al)kategóriára, azaz egy-egy külön ‘jelenségre’ referál. A kategóriahiba fellépése gátolja a plauzibilis érvelési folyamat heurisztikus céljának elérését, és ebben az értelemben terméketlen. Valahányszor látszólag egymással rivalizáló reprezentációkat vetünk össze, meg kell vizsgálni, hogy az alkalmazott kategorizálás ugyanazt a jelenséget egymásnak ellentmondó reprezentációkkal jelöli, vagy inkább különböző jelenségekről van szó, melyek reprezentációi között nincs ellentmondás. Ugyanakkor (7.36)(b) szerint egy jelenség ‘hasadása’ nem minden esetben (lásd a „bizonyos mértékben” kifejezést) lép fel. Nem általánosítható, hanem az, hogy ‘hasad’-e egy jelenség, esetről esetre – a p-modell terminológiájára lefordítva – a mindenkori heurisztikus cél mérlegelésével és a p-kontextusban rendelkezésre álló információk ismeretében dönthető el.

E megfontolások fényében visszatérve (7.26)-ra és (7.27)-re, az az említett következtetés, hogy a würzburgi nyelvtan két különböző voller-jelenséget reprezentál, az elmélet mint plauzibilis érvelési folyamat tartalmának ismeretében abszurd. Mivel az elemzés tárgya a (7.3) alatti mondat, kontraintuitív lenne azt állítani, hogy ugyanezen elméleten belül ebben a mondatban a voller két különböző jelenségnek – azaz egy melléknévnek és egy elöljárószónak – felel meg egyidejűleg. Mivel a (7.3)-ban szereplő voller kettébontása két jelenségre abszurditása miatt nem működik egyazon elmélet keretein belül – és így az érvelési folyamat nem érheti el heurisztikus célját – egy jelenségként, és ennek megfelelően a reprezentációk relativitásának eseteként kell kezelni a würzburgi nyelvtan szerint. A közöttük lévő p-inkonzisztencia p-parakonzisztenciával feloldható.3

A p-modellben a (7.33)-ban és (7.36)(b)-ben idézett felismerések a plauzibilis érvelési folyamat tulajdonságai alapján explikálhatók. A plauzibilis érvelési folyamat értékelése fogékony annak tartalmára, mivel plauzibilis következtetések sorozatát tartalmazza, és a plauzibilis következtetések nem formális műveletek. Elfogadhatóságuk nem ítélhető meg anélkül, hogy figyelembe vennénk a premisszák, valamint a premisszák és a konklúzió közötti kapcsolat szemantikai tartalmát. Nincs formális mód annak eldöntésére, hogy hol húzódik a határ egyes plauzibilis érvelési folyamatok között. Tartalmuktól függően előfordulhat, hogy egy bizonyos érvelési ciklusban a heurisztikus cél elérhető egyetlen jelenség vizsgálatával; ugyanakkor nem zárható ki, hogy egy másik ciklusban az elérendő heurisztikus cél két vagy több jelenség megkülönböztetése mellett szól.4 Eljutottunk a ‘nyelvi jelenség’ terminus eddigi osztenzív használatától az alábbi pontosításáig, mely a (7.36)(a)-ban idézett ‘mítosszal’ ellentétes kijelentés:5

(7.37)

Nincsenek eleve adott nyelvi tények, hanem csak a plauzibilis érvelési folyamat sajátosságainak függvényében megállapított kategorizálás szerinti jelenségek, melyek a ciklikus, prizmatikus és visszamenőleges újraértékelések során változhatnak.

(7.37) illeszkedik a p-modell mérsékelt relativizmusához.6 A nyelvtudomány kijelentéseit (hipotéziseket, definíciókat, adatokat) kizárólag a plauzibilis érvelési folyamaton belül – plauzibilitásuk forrásához és a p-kontextus egyéb elemeihez viszonyítva – értékelhetjük prizmatikusan, ideiglenesen, fallibilisen, valamint az információk változásával összefüggésben felülbírálhatóan és felülbírálandóan, de nem egy eleve adott ‘nyelvi valósággal’ közvetlenül összekapcsolva. Ugyanakkor a ciklikus, prizmatikus és visszamenőleges újraértékelések folyamata lehetővé teszi a legplauzibilisebbnek ítélt kijelentés(ek) melletti állásfoglalást és ily módon a felvetett p-probléma egy megoldását vagy a feloldását egy bizonyos p-kontextusban. Ez nem jelenti a ‘nyelvi valóság’ létezésének tagadását. Ellenkezőleg: pontosan illeszkedik az 5.6.1. szakasz (5.37) pontjában explikált minimális realizmushoz, objektivitáshoz és empiricitáshoz.

A p-modell, noha központi terminusa a plauzibilitás, nem veti el az igazság terminusát, hanem – a 4.1. szakaszban (4.1)(b) alatt bevezetett definíció szerint – a plauzibilitás szélső eseteként tartja meg. (7.36)–(7.37) ismeretében jutott el gondolatmenetünk addig a pontig, amikor feltehetjük a kérdést: az ismert igazság-felfogások közül melyik egyeztethető össze a p-modell plauzibilitás-fogalmával? Mint a 4.2. szakaszban a (4.1)(b) alatti definícióhoz fűzött kommentár hangsúlyozta, mivel a kijelentések igazsága vagy hamissága is paraméter-, azaz forrásfüggő, a ‘bizonyosan igaz’ nem jelent abszolút igazságot. Abból, hogy a ‘bizonyosan igaz’ egy kijelentés plauzibilitási értékének szélső esete, egyebek mellett az következik, hogy nem egyeztethető össze az igazság korrespondencia-felfogásával, melyet az analitikus tudományelmélet standard nézete, a formális logika és az igazság-feltétel szemantika feltételez. E felfogás szerint egy kijelentés akkor és csak akkor igaz, ha a ‘valóságban’ fennáll az, amire referál:

(7.38)	(a)	‘p akkor és csak akkor igaz, ha p.
	(b)	(i)	Andreas hat den Boston Marathon gewonnen.
		(ii)	András megnyerte a Boston Marathont.

(7.38)(a) formálisan fejezi ki az igazság korrespondencia-felfogását. Az első, kurzív ‘p’ egy kijelentés, a második, nem kurzív ‘p’ pedig a valóság egy bizonyos része. Például a (7.38)(b)(i)-ben szereplő kijelentés akkor és csak akkor igaz, ha (7.38)(b)(ii) fennáll a ‘valóságban’, azaz András valóban megnyerte a Boston Marathont. Az, hogy ebben a példában (7.38)(b)(i) és (7.38)(b)(ii) nyelve eltérő, a meghatározás nem-tautologikus voltát szemlélteti: ez az úgynevezett T-séma nem két kijelentés, hanem egy nyelvi feltétel és egy a nyelven kívüli valóságra vonatkozó feltétel korrespondenciájára vonatkozik. A leglényegesebb általános érv az igazság korrespondencia-felfogásával szemben így szól: egy kijelentés és a ‘valóság’ (bármit értsünk is az utóbbin) nem vethető össze közvetlenül. Ekvivalencia, megfelelőség, összemérhetőség csupán kijelentések között lehetséges.7

Az igazság koherencia-felfogása ellentétes a korrespondencia-felfogással (lásd (7.39)(a)). A koherencia az érvelési folyamaton belüli viszony kijelentések között és nem azon kívüli viszony kijelentések és a ‘valóság’ között (lásd (7.39)(b)).8 Az igazság koherencia-felfogásának a p-modellel kompatibilis egyik sajátossága, hogy nem ismeri el egyszer és mindenkorra adott igazságok létét. Azaz, nem fogadja el az analitikus tudományelmélet standard nézetének azt a tételét, hogy az ismeretek néhány, eleve adott abszolút igazságra – axiómára – építhetők fel. A fordított eljárást tekinti mérvadónak (lásd (7.39)(c)):9

(7.39)	(a)	„Az igazság koherencia-elmélete szerint bármely kijelentés igazsága abban áll, hogy koherens egy meghatározott kijelentéshalmazzal. A koherenciaelmélet két lényeges szempontból különbözik fő riválisától, az igazság korrespondencia-elméletétől. E két versengő elmélet egymással ütköző magyarázatot ad a kijelentések és az igazságfeltételeik közötti kapcsolatra. […] Az egyik szerint ez a kapcsolat a koherencia, a másik szerint a megfelelés. A két elmélet az igazságfeltételekre is egymással ütköző magyarázatot ad. A koherenciaelmélet szerint a kijelentések igazságfeltételeit más kijelentések alkotják. Ezzel szemben a korrespondencia-elmélet azt állítja, hogy a kijelentések igazságfeltételei (általában) nem kijelentések, hanem a világ objektív sajátosságai.” (Young 2018)
	(b)	„A legjobb esetben a reprezentációkat csak egymással hasonlíthatjuk össze. Nem hasonlíthatjuk össze a világgal. [...] Másnak kell lennie az összehasonlítás alapjának, valaminek, ami magán a reprezentációk rendszerén belül van.” (Rosenberg 1980: 88; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)
	(c)	„Bizonyos értelemben a koherentista megközelítés pontosan a fordítottja a fundamentalistának. A fundamentalista az episztemológiai munkáját abszolút igazságok egy nagyon kicsi halmazával kezdi, amelyből kiindulva újabb elemek megfelelő hozzáadásával halad kifelé, hogy eljusson az igazság tágabb tartományához; ezzel szemben a koherentista bizonytalan igazságjelöltek egy nagyon nagy halmazával kezdi munkáját, melyből kiindulva elemek megfelelő eltávolításával halad befelé, hogy eljusson az igazság szűkebb tartományához.” (Rescher 1973: 319; kurzív kiemelés az eredetiben, félkövér kiemelés K. A.)

Mit értünk koherencián a p-modellben?10 A 4. fejezetben bevezetett tételekből az következik, hogy a p-modell a koherenciát nem szűkíti az ellentmondás-mentesség statikus állapotára, hanem kitágítja a plauzibilis érvelési folyamat önkorrekciós, szelekciós működésére, amely egymáshoz viszonyítja a kijelentések plauzibilitási értékét, p-kontextusról p-kontextusra kiválasztva a legplauzibilisebbeket, de mindenkor nyitva hagyva a visszamenőleges, ciklikus, prizmatikus újraértékelés lehetőségét. A koherenciának ez az értelmezése a ‘nyelvi valóságot’ a (4.15)(e)-ben definiált heurisztikus termékenység révén közelíti meg. A kijelentések elfogadhatóságának mércéje nem az, hogy az igazság korrespondencia-felfogását követve közvetlenül megfelelnek a ‘nyelvi valóságnak’, hanem az, hogy a plauzibilis érvelés folyamatában p-problémák megoldásaként vagy feloldásként működnek: a p-kontextusban lévő egyéb kijelentésekkel összevetve elvezetnek a mindenkori p-probléma valamely, legalább provizórikus megoldásához vagy feloldásához. Rescher más összefüggésben kifejtett meglátását idézve, e kettősségben „találjuk meg a megismerési folyamatok végső garanciáját, melyet ténylegesen alkalmazunk a tapasztalati kutatásban – azaz a tudományos módszerekben” (Rescher 1973: 319; kiemelés K.A.).11

1	A p-modell szerint az ekvivalencia a p-parakonzisztens rekonstrukcióhoz viszonyítva áll fenn.
2	Az elnevezés forrása és klasszikus bírálata Sellars (1963).
3	További példaként említem, hogy Kertész et al. (eds.) (2019) 13 szintaktikai elméletet mutat be úgy, hogy mindegyikük a saját reprezentációját rendeli a szerkesztők által megadott, látszólag ‘ugyanazon’ mondathoz. Az a kérdés, hogy a mondat valóban ‘ugyanaz-e’, azaz egyetlen jelenségnek felel-e meg minden egyes, egymással p-inkonzisztens reprezentáció, és ha nem, akkor hány jelenségre kellene a kategóriát osztani, nem dönthető el mechanikusan, hanem csakis a rivális elméletek tartalmának és a köztük fennálló viszonyoknak az alapos elemzésére támaszkodva.
4	Visszautalok a 6. fejezetben tárgyalt esetekre. Ott még nem vezettük be a reprezentációk relativitása és a jelenségek relativitása közötti különbségtételt. A jelen fejezet ismeretében indokolt lenne megvizsgálni, hogy az érintett érvelési folyamatokban a p-inkonzisztens reprezentációk egy vagy két jelenségre referálnak-e.
5	Azt, hogy a jelenségeket ne tekintsük eleve adott ‘tényeknek’, egyebek mellett a ‘mereológiai kompozíció’-ról szóló vita hozadéka is indokolja. Hales (2014: 69; kiemelés K.A.) arra a következtetésre jut, hogy „[…] nincs egyedül igaz mereológiai kompozíciós elv, és elméletileg önkényes, hogy melyiket választjuk. Ha ez így van, akkor az objektumok természete mélyen relatív […].”
6	Lásd a 3.1. szakaszban a (3.1) alatti idézetben a ‘nyelvi valóság’ kifejezést is.
7	A korrespondencia-felfogással szembeni érvek összefoglalásához lásd Kirkham (1995), Beall & Middleton (2024: 38 kk.), részletes kifejtésükhöz pedig Rescher (1973), Walker (1988).
8	A p-modell szerint az ‘igazság’ egy kijelentés szélső plauzibilitási értéke, és mivel a plauzibilitási érték a mindenkori forrás megítélésének függvénye, a 4.1. szakaszban mondottak alapján személyhez, illetve közösséghez kötődik.
9	Az ismeretelméleti szakirodalom a ‘felfogás’ (‘view’, ‘approach’) mellett ebben az összefüggésben az ‘elmélet’ kifejezést is használja. Az utóbbi erősen terhelt volta miatt pre-explikatív értelemben a ‘felfogás’ kifejezést használom.
10	Az igazság koherencia-felfogásának különböző változatai a koherencia fogalmát is eltérően határozzák meg. Az alapeset a ‘koherencia’ redukciója az ellentmondás-mentességre. A különböző változatok erényeinek és hibáinak az áttekintéséhez lásd Young (2018).
11	Egyéb publikációkban kifejtettem, hogy milyen módon kezeli a p-modell az empirikus információkat (lásd például Kertész 2015, 2026). Visszautalok Rényi Alfrédnek a 4.2.1. szakasz 8. lábjegyzetben idézett megállapítására is. Továbbá megemlítem, hogy Barnes et al. (2002) [1996] – itt ki nem fejtett, de a p-modellel összhangban álló (lásd a 4.1. szakaszt) – tudásszociológiai álláspontja összekapcsolja a (7.39)(a)–(b)-ben és a (7.36)(b)–(c)-ben tükrözött koherentizmust a ’valóságra’ vonatkozó empirikus információkkal: „Teljességgel elfogadható számunkra ugyanis az az empirikusan is plauzibilis állítás, miszerint az észlelés igen nagy mértékben moduláris – vagyis elkülönül megismerésünk más elemeitől és csak részben áll hatásuk alatt.” (Barnes et al. 2002: 10 [1996]). Erre a viszonyra előkészületben lévő munkámban térek majd ki.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 125 2

Nyelvészet

A könyv egy olyan tudományszemléletet körvonalaz, amely lehetővé teszi a nyelvészet és a tudományelmélet szisztematikus együttműködését. Egyrészt a transzformációs generatív nyelvészet példájából kiindulva rámutat az ellentmondások típusaira, az érvelési hibákra, valamint a tudományos haladás gátját jelentő elemekre a nyelvtudományban. Másrészt olyan, a nyelvészeti problémák megoldását segítő, a nyelvtudomány különböző területeire alkalmazható tudományelméleti stratégiákat javasol, amelyek felismerésére és alkalmazására a tárgytudományos kutatás eszközei nem alkalmasak. Ily módon a tudományelméleti elemzések eredményei beépülhetnek a nyelvészek tárgytudományos kutatási gyakorlatába. A könyv gondolatmenete azt mutatja be, hogy a nyelvészet tudományelméletének célja nem a priori normák előírása és számonkérése a tudományos kutatás gyakorlatán. Célja ugyanaz, mint a tárgytudományos kutatásé: a nyelvtudás, a nyelvhasználat, a nyelvtörténet leírása és magyarázata. Ugyanakkor a tudományelmélet e célt a tárgytudományos kutatásnál magasabb absztrakciós szinten és kevésbé technikai jelleggel, ismeretelméleti, nyelvfilozófiai és tudománytörténeti összefüggések mérlegelésével közelíti meg. A könyv végkövetkeztetései a chomskyánus generatív grammatika monista, abszolutista és intoleráns narratívájával szemben a nyelvtudomány pluralista, relativista és toleráns művelésének heurisztikus termékenysége és progresszivitása mellett szólnak.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kertesz-mire-jo-a-nyelvtudomany-elmelete//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero