Ezért e kísérlet célja az, hogy megvizsgálja a kínai /ɕa/ [ɕja] xia hangsor vokalikus részének megvalósulását magyar anyanyelvűek ejtésében, és választ keressen arra a kérdésre, hogy az ortográfiai hatás befolyásolja-e a kínait idegen nyelvként beszélő magyar anyanyelvűek produkcióját. Ehhez egyfelől összevetem a kínai /ɕa/ [ɕja] hangsor megvalósulását két különböző nyelvi tapasztalattal rendelkező magyar anyanyelvű csoport és egy kínai kontrollcsoport ejtésében. Másfelől a magyar anyanyelvűek csoportjaiban összehasonlítom a /ɕa/ [ɕja] vokalikus fázisának megvalósulását a leghasonlóbb magyar hangsorok vokalikus szakaszának ejtésével is. Ebben az esetben is a 5.2. fejezetben bemutatott négy különböző vokalikus kontextust vizsgálom: a nem palatális C+á C+/aː/, a [j] approximánst tartalmazó C+já C+/jaː/, hiátushelyzettel analóg megvalósulásának tekinthető, hiátustöltő [j]-betoldást facilitáló, két akusztikai céllal rendelkező C+iá /Ciaː/, a j-t önálló fonemikus akusztikai célként megjelenítő C+ijá C+/ijaː/ kontextust. Ezáltal a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek ejtésének vizsgálata mellett lehetőség nyílik arra, hogy az ortográfia facilitáló hatása révén a magyar álszavakban megvalósuló fentebbi vokalikus hangsorok akusztikai diszkriminációját elemezzem, amelyek fényt derítenek arra, hogy a magyar anyanyelvűek képesek-e produkciójukban elkülöníteni a hiátustöltő [j]-betoldást facilitáló, két akusztikai céllal rendelkező iá és a j önálló elemként megjelenésével analóg ijá ortográfiával leírt hangsorokat.

A jelen kísérlet szempontjából a hangsorkezdő szibiláns képzési és akusztikai jellemzője alapvetően befolyásolja a vokalikus szakasz megvalósulását, ezért a következőkben egy rövid összefoglalást mutatok be a szibilánsok képzéséről és a kapcsolódó eredményekről (a részletes eredményekért lásd az 5.2.4. fejezetet). A magyar és kínai szibilánsrendszereket összevetve feltételezhető, hogy a nyelvtanulók – részben az ortográfiai hatásnak, részben a szibilánsok eltérő disztribúciójának, illetve a palatalizáció mint másodlagos artikulációs jegy hiányának köszönhetően – az alveolopalatális /ɕ/-t a dentialveoláris /s/ „már meglévő” kategóriájába asszimilálják, és ebből fakadóan a magyar /s/-szel megegyező módon is képezik. Ez azt is jelenti, hogy ha a kínai és magyar /s/ akusztikailag egyezik, a magyar beszélők nem különítik el a kínai /s/ és /ɕ/ hangokat egymástól. Az említett szibilánsokat vizsgáló kísérlet eredményei szerint a magyar anyanyelvű nyelvtanulók a kínai alveolopalatális /ɕ/ szibilánst valóban egy már meglévő anyanyelvi szibilánskategóriába sorolták, ugyanis mind a kínai dentialveoláris /s/, mind a kínai alveolopalatális /ɕ/ ejtése megegyezett a magyar dentialveoláris /s/ ejtésével a vokalikus kontextustól függetlenül. Ebben az összehasonlításban is külön vizsgáltam a jelen tanulmány szempontjából is releváns magyar /aː/, /jaː/, /iaː/, /ijaː/ kontextusok hatását. Ez többek között azt is jelenti, hogy a vokalikus kontextus minősége nem befolyásolta szignifikánsan a hangsorbéli szibiláns ejtését.

A fentiek alapján tehát úgy látszik, hogy a kínai és a (kezdő, illetve haladóbb kínai nyelvi szintű) magyar anyanyelvűek ejtése nem tér el jelentősen a vizsgált hangsorok mássalhangzóit tekintve, azonban a palatalizáció mértékében mégis eltérést találtam a haladó nyelvtanulók és a többi beszélői csoport között, mégpedig olyan irányban, hogy a haladó nyelvtanulók a natív kínai beszélőknél és a kezdőknél palatalizáltabban ejtették a mandarin kínai alveolopalatális szibilánst. Ebből fakadóan felmerül a kérdés, hogy ezt az eltérést a különböző módon megvalósuló vokalikus kontextusok okozzák-e, azaz arra a kérdésre keresem a választ, hogy különbözik-e a kínai és magyar beszélők ejtése a kínai hangsorok vokalikus szakaszát illetően. Továbbá azt is vizsgálom, hogy a magyar anyanyelvű beszélők hogyan valósítják meg a kínai hangsor vokalikus részét a vizsgált magyar hangsorok megfelelő szakaszaival összevetve.

Mint azt már korábban, az 1.2.5.2.2. fejezetben láthattuk, a tanulmányban vizsgált /ɕa/ [ɕja] xia hangsorban a szibilánst követő vokalikus szegmentum(sorozat) kezdetén mért F2 értéke a koartikulációból fakadóan elsősorban a megelőző szibiláns artikulációs konfigurációjáról szolgál információval, ahogyan pedig időben egyre jobban távolodunk a formánsos szerkezet kezdetétől és közeledünk a következő beszédhang időbeli középpontjáig, annál inkább a szibiláns után következő első vokalikus elem artikulációs-akusztikai céljáról. Amint már utaltam rá, a mandarin kínai nyelvben az alveolopalatális [ɕ] szibiláns ejtéséhez szorosan kötődik egy [j]-szerű szegmentum megjelenése, hiszen a frikatív szűkület feloldásakor a palatalizált képzésből fakadóan természetes átmenetként jelenik meg egy hallható [j] approximáns. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a /ɕa/ [ɕja] xia hangsorban a vokalikus szakasz kezdetén a nyelvtest megemelkedett és előre húzódott állapotban van, és ebből fakadóan jelentősebb méretű garat felőli üreg (Ladefoged–Maddieson 1996; Esling 2010; Recasens 2013), illetve magas F2-érték jellemző (Li 2008; Hauser 2020). Emellett a kínai szibilánsokból [a] kontextusban előálló [sa], [ʂa], és [ɕja] szótagok esetében a kísérletek eredményei szerint az alveolopalatális szibilánst követő F2-menet nemcsak magasabbról indul (a várakozásoknak megfelelően), hanem végig, a vokalikus rész teljes időtartama alatt magasabb frekvenciatartományon is marad. Ez pedig azt jelenti, hogy a /ɕa/ [ɕja] szótagban az [a] szegmentum artikulációs-akusztikai célja is más, mint a [sa] és [ʂa] hangsorbeli megfelelőjéé: az [a] a [ɕja] hangsorban (akusztikailag legalábbis) előrébb/palatálisabban valósul meg (Hauser 2020, 52. ábra). Az [a] akusztikai előre húzódása Hauser (2020) szerint az alveolopalatális szibiláns koartikulációs hatásának köszönhető, mely nemcsak a vokalikus szakasz kezdetét érinti, hanem a vokalikus hangsor egészét és összes elemét.

Az ortográfiai hatást erősítheti az anyanyelvi fonotaktikai transzfer is, mégpedig az a tény, hogy a magyarban a [sj] és [ʃj] mássalhangzó-torlódás szókezdő pozícióban nem jellemző. Emiatt a magyar anyanyelvűek hajlamosak lehetnek ezt az L1-ben fonotaktikai szempontból helytelennek ítélhető hangsort egy magánhangzó betoldásával feloldani (vö. *[sjaː] → /siaː/ vagy /sijaː/) (Major 2001; Guevara-Rukoz 2018). Éppen ezért a kísérlet arra a központi kérdésre keresi a választ, hogy a nyelvtanulók miként értelmezik a palatalizációból fakadó átmenetet, és az ortográfiai hatásnak köszönhetően külön artikulációs célként produkálják-e.

Ebből kiindulva a jelen kísérletben egyrészről a /ɕa/ [ɕja] szótag vokalikus szakaszának megvalósulását vizsgálom kínaiul tanuló magyar beszélők ejtésében és hasonlítom össze a produkciójukat egy kínai anyanyelvű kontrollcsoporttal. Másrészről a /ɕa/ [ɕja] xia szótag ejtésekor ortográfiai hatás megnyilvánulását feltételezem a nyelvtanulók ejtésében, és ezt a hipotézist tesztelve a kínai vokalikus szakasz produkcióját a lehetséges magyar nyelvi megfelelőkkel is összevetem, ahol a következő ortográfiai megjelenítéssel rendelkező álszótípusok vokalikus szakaszát vizsgáltam: i. magyar nem palatális C+á /Caː/, ii. alveolopalatális /j/ approximánssal kezdődő C+já /Cjaː/, iii. a hiátushelyzettel analóg megvalósulásának tekinthető, hiátustöltő [j]-betoldást facilitáló, két akusztikai céllal rendelkező C+iá /Ciaː/, iv) és fonemikus /j/-t önálló fonemikus akusztikai célként megjelenítő C+ijá /Cijaː/. Ebből fakadóan a kísérletben lehetőség nyílik megfigyeléseket tenni az [i] és [j] fentebb tárgyalt potenciális eltéréseit illetően, valamint azt is vizsgálom, hogy a magyar anyanyelvűek képesek-e produkciójukban elkülöníteni a hiátustöltő [j]-betoldást facilitáló, két akusztikai céllal rendelkező iá, valamint a j-t önálló akusztikai célként megjelenítő ijá ortográfiával leírt hangsorokat, melyekről a szerző ismeretei szerint még nem készült fonetikai vizsgálat a magyar nyelvre nézve.