Kevés olyan fejezete van az angol irodalom történetének, amelyhez magyar irodalomtörténész olyan kiváltságosan gazdag háttérrel szólhatna hozzá, mint épp a ballada témájához. Az ok nyilvánvaló: ha walesi hegyvonulatunk, skót felföldünk vagy skót-angol határvidékünk nincs is (bár Alföldünk vagy Erdélyünk éppen akad), van viszont egy Arany Jánosunk, akit 1883-as emlékbeszédében Gyulai Pál ‒ ha némi túlzással is ‒ talán nem teljesen ok nélkül titulált „a ballada Shakespeare-jének”.1 Riedl Frigyes a sokat emlegetett balladai homályt említve jelentette ki, hogy Aranynál ez a „félhomály” már inkább „háromnegyed homály”, s hogy ilyenformán Arany „skótabb a skótoknál” is,2 ami nem kis szó, ha tekintetbe vesszük, hogy maga a költő épp a skótot tartotta az igazi, vérbeli balladának, szemben a német hagyomány szenvelgő produktumaival.3 A Kisfaludy Társaság már 1837-től 1839-ig három egymást követő évben is balladára írt ki pályázatot, s a század közepére nemcsak a műballadák felfutásának vagyunk tanúi, melyek sorát Kölcsey Ferenc 1814-es Rózája nyitotta meg, hanem a műballadák hátteréül szolgáló népi dal- és balladakincsek gyűjtése is megindult. Ez a gyűjtőmunka Erdélyi János Magyar népköltési gyűjteményétől (1846‒1848) a Kriza János-féle Vadrózsákon (1863) és az 1872-ben Arany László és Gyulai Pál szerkesztésében megjelent Elegyes gyűjtéseken át a Beöthy Zsolt és Greguss Ágost által közreadott Magyar balladákig (1885) lankadatlanul zajlott, hogy a 20. században további kötetek sorával gazdagodjon. Az egekbe szökő balladakultusz az oka ugyanakkor annak is, hogy két évvel Arany halála után, 1884-ben Reviczky Gyula az Arany nyomában járó epigonok (a „balladászok”) seregére utalva egyenesen „balladajárványról”, egy „irodalmi korcsnak” tekinthető műforma vészes terjedéséről beszél.4