Nehéz anélkül gondolni a reformációra és annak örökségére,1 hogy ne gondolnánk egy kezdeti formációra, vagy általában a formára, és mindarra, amit a formáról épp a reformáció kritikai hagyománya mond nekünk. Mert semmiféle reformáció ‒ át- vagy visszaalakulás (vagy -alakítás) ‒ nem gondolható el valamely előzetes alak nélkül, melynek minimális formában már kialakultnak kell lennie ahhoz, hogy később magától, avagy valamely kényszerítő erő vagy konok ellenállás hatására át- vagy visszaalakulhasson. De mi egy alak minimális formája? És különösen mi a történelemi alakoké, alakzatoké vagy alakulatoké, amilyen egy korszak, egy helyszín, egy mozgalom, egy neves történelmi személyiség (akit olykor történelemformálónak, s ezért nagy formátumúnak nevezünk), vagy épp egy átlagember, egy névtelen, akit sokadmagával gyakran katonai alakzatokban masíroztat a történelem? S mi a minimális formája a társadalmi formációknak, a politikai berendezkedéseknek, vagy épp az azok vázát adó intézményeknek, például a vallás intézményesült formáinak, nem csupán épületekben testet öltő szervezeteket értve ide, hanem minden olyan rituális gyakorlatot is, amely írott vagy íratlan és többé-kevésbé stabil forgatókönyvek alapján, bizonyos rendszerességgel részt vesz egy ismétlés általi örökítésben? Van-e forma mindezen intézményeken túl, az intézményesülés előtt? Létezik-e intézményen kívüli forma vagy forma nélküli gyakorlat?