Túry Ferenc

Válogatott pszichoterápiás esettanulmányok

Megbeszélés – környezetpszichológiai és családterápiás értelmezés

A téri fogalmak közvetlen vagy metaforikus használata, illetve a térhasználat jellemzőinek kutatása – a környezetpszichológián kívül – a pszichológia több területén is zajlik. Néhány példa a teljesség igénye nélkül: az etológiából ismert territorialitás humán körülményekre is vonatkozik. Az elméleti alapvetések közé tartozik Lewin mezőelmélete is; ő tárgyalta először a „házassági csoport” és a család társas életét téri fogalmakkal (például élettér, határok, mozgástér, interdependencia – Lewin, 1940/ 1975). A Hall (1966/1980) által kidolgozott proxemika is téri fogalmakon alapul. Említeni lehet a pszichodráma distancia-problémáját, a családterápiás elméletekben a határok megjelenését stb. Ismert pszichológiai tény továbbá, hogy az orientáció, a hozzáférhetőség, a funkcionális és fizikai távolság befolyásolja a barátságok kialakulását – azaz a téri viszonyok a szociális viszonyokra nézve is meghatározóak (Festinger, 1951).

A jelen tanulmányban bemutatott látogatások nyújtotta információk értelmezését a környezetpszichológia gondolatrendszerében, elsősorban a tranzakcionális otthonmodell (Werner és mtsai, 1985) keretében végezzük el. Értelmezésünk környezetpszichológiai alapfogalmait máshol már bemutattuk (például: Túry és mtsai, 2003).

A környezet–ember tranzakcionális viszonya modell (Altman és Rogoff, 1987; Dúll, 2001; 2002a) szerint az otthon fizikai és társas összetevői szét nem választható, tranzakcionális egységben működnek, és csak ebben az egységben érthetők meg. Az ilyen szociofizikai értelemben vett események holisztikus egységek, amelyeknek három fő összetevője van: emberi–pszichológiai folyamatok, környezeti tényezők, idői minőségek. Ezek az aspektusok cirkuláris oksági kapcsolatban állnak egymással, kölcsönösen hatnak egymásra. Az egységnek része az idő és a változás is. Ezért minden pszichológiai jelenséget (a patológiásakat is) kontextuálisan, az őket környező téri és szociokulturális szituációban, és folyamatában lehet értelmezni (Dúll, 2001).

A tranzakcionális szemlélet a környezetpszichológiában éppen a jelen tanulmány tárgyát is képező otthoni környezetekre a legkidolgozottabb. A mi elméleti kiindulásunk is az otthon tranzakcionális modellje (Werner és mtsai, 1985). Az otthonban a tranzakcionális folyamat mind a cselekvések (például a mindennapi rutinok, l. Dúll, 1998), mind a jelentések (Sallay, 2005) szintjén tetten érthető, három összetevő dinamikus, időben változó kölcsönkapcsolatában:

Társas szerepek, kapcsolatok, például szociális és kulturális normák, szabályok, érzelmi és értékelő kötődések, a kulturális hagyományok, rítusok.
Affordanciák: a tárgyak és a helyek észlelésének lényege nem elsősorban a konkrét fizikai jellemzők felfogása, hanem a pszichológiai funkció, a jelentés aktivitási kontextusban történő percipiálása. Az otthon számos ilyen jelentésteli aktivitás színtere (ételkészítés és -fogyasztás, tisztálkodás stb.).
Megfelelések, kötődés és identitás: az ember környezethasználata során kialakul a környezettel való bensőségesség, amelynek optimális állapota a személy és a környezet megfelelése, amelynek alapja a környezet kontrollálhatósága és a személy hatékonysága.

Értelmezésünkben az otthon a tranzakcionális modellben elemezhető szociofizikai környezet (Dúll, 1998), amelynek fizikai aspektusát a családi otthon tárgyi-fizikai összetevői, szociális aspektusát pedig maga a család jelenti. Az emberi hétköznapi aktivitások (Dúll, 2002b; 2002c) közül az otthonnal való tranzakcionális kapcsolatot kifejező és értelmezhető módon jeleníti meg az evés és az ételkészítés szimbolikája (Dúll, 1998). Feltételezhető tehát, hogy az otthonnal való kapcsolat nem harmonikus jellege és az evési magatartás problematikus alakulása között összefüggés van (Dúll és mtsai, 2005), és így evészavarban szenvedő betegek és családjaik otthonainak tranzakcionális szemléletű elemzése – elsősorban a személyes helyek és a magánszféra (Altman, 1976) megfigyelése környezetpszichológiai és strukturális családterápiás szempontok, leginkább a családi határok alapján értelmezhető támpontokat nyújthat a családdinamika elemzésében (lásd erről részletesen: például Répáczki, 2005). A továbbiakban a környezetpszichológiai tranzakcionális szemléletet a családterápiás keretekbe illesztve tárgyaljuk, és a fenti példákat ebben a kontextusban értelmezzük.

A családterápiában a téri fogalmak leginkább a strukturális családterápiás iskola elméleti alapjaiban lelhetők fel (Minuchin, 1974). A határok elmosottsága („enmeshment”) a családon belüli alrendszerek differenciálatlanságára utal, amelyet Minuchin a pszichoszomatikus családok egyik alapvető jellemzőjeként említett. Wood és Talmon (1983), valamint Wood (1985) módosították Minuchin koncepcióját a családi határokról. Elképzelésük neutrális a patológiára vonatkozóan. Különbséget tesznek a „határok” logikai és fizikai fogalma között, s a határok szélesen értelmezett metaforáját a proximitásra (ez az interperszonális határokat jelenti) és a generációs hierarchiára (azaz alrendszerhatárokra) bontják. Ezeket validálható dimenzióknak találták. A határok újraszerveződése az átmeneti helyzetben lévő családok esetében megtörténik (házasságkötés, válás), ami a határok átjárhatóságának rugalmas és egészségorientált voltára utal. Wood (1985) vizsgálata szerint a gyenge generációs hierarchia a pszichológiai diszfunkciók megnövekedett mértékével járt az identifikált beteg és testvérei között. A magas proximitás szint csak az identifikált betegben járt pszichológiai diszfunkciókkal.

A határok a pszichológiai távolság szabályozó eszközei a személyes kapcsolatokban (Ryder és Bartle, 1991). Ez diádikus kapcsolatokra és nagyobb csoportokra is igaz. A határok ambiguitása azt jelenti, hogy a család nem tudja, ki van benne a rendszerben és ki van kívüle (Boss és Greenberg, 1984). A család észlelhet egy fizikailag hiányzó tagot pszichológiai értelemben jelenlévőnek és fordítva. Mindkét esetben a határok ambiguitása áll fenn.

Lennard és Lennard (1977) alapos áttekintést adnak a családlátogatások kapcsán felmerülő környezetpszichológiai elméleti és gyakorlati ismeretekről; összefoglalójukat részletesen ismertetjük a következőkben.

Az épített környezet nem csupán funkcionális tartozékként értelmezhető, hanem megkönnyítheti vagy gátolhatja a benne lakók kapcsolatait és interakciós mintáit. Jól ismert, hogy az interperszonális kapcsolatok leírhatók azokkal a viszonyokkal is, amelyek az egyének térhasználatát jellemzik (vö. proxemika). A legtöbb ilyen megfigyelés intézeti körülményekre vonatkozik. Megfigyelhető, hogy a székek elrendezése és a társalgás gyakorisága összefügg: ha vonalban vannak elhelyezve a székek, akkor a társalgás esélye kisebb, mintha körben lennének. A székek tulajdonságai is meghatározóak lehetnek. Egy másik példa: a személyes lakótér a lakásban erősen meghatározza a családtagok közötti feszültség szintjét. Szkizofréniás egyének otthonában tett megfigyelésekből kiderült, hogy a bútorok elrendezése tükrözi a család diszfunkcionális interakciós mintáit. A (nonhumán) környezet jelentős lehet az egyén személyes lelki fejlődésében és identitásérzésében. A házat például az egyén saját maga kiterjesztésének tapasztalhatja meg. A család számára rendelkezésre álló fizikai térben a család saját struktúráját és belső világát is leképezi. A területek (territóriumok) saját definíciójuk céljából igényelnek határokat, amelyek ezen túlmenően védelmi célokat is szolgálnak. Nem mindig látható a határ, pusztán konvenciók, képzeletbeli vonalak is képviselhetik.

A szerzők az ember–környezet illeszkedés sajátos vonásait elemezve a következőket emelik ki. A formának (a háznak) és a kontextusnak illeszkednie kell, belső koherenciát kell mutatnia. A kontextus a család fizikai igényeit, a család kommunikációs hálóját stb. jelenti. Az illeszkedésre a rendszerelméletből vett két fogalom vonatkozik: az izomorfia (bioszociális egységek alakjai, mintái közötti hasonlóság, analógia) és a komplementaritás (az egyik egység belső struktúrája kiegészíti a másiknak a belső struktúráját). Izomorfiás illeszkedésről van szó, ha a családi interakciók rendszere és a környezet hasonlóságokat mutat mintázatban, formában, és hasonló hatásokat vált ki. A komplementer illeszkedés ellentétek egyensúlyára utal a családi interakciók aspektusait és az otthoni környezetet tekintve. Izomorfiás illeszkedést látunk akkor, ha egy házat adott családnak terveztek, vagy már évek óta ott laknak. Ez esetben a lakókörnyezet jól kifejezi a család szerkezetét. Az otthoni környezet komplementer lehet a családhoz, ha olyan mintázatokat, interakciós stílusokat fejez ki, amelyek ellentétesek a család mintáival. A család tudatosan választhat olyan megoldásokat, amelyek ellene hatnak bizonyos családi sajátosságoknak. Nem-illeszkedő továbbá az otthoni környezet, ha nem illik a családi interakciós mintákhoz, szerepviszonyokhoz, értékekhez stb. Az alacsonyabb jövedelmű családok, etnikai kisebbségek hajlamosabbak nem-illeszkedő környezetet elfogadni. Nem-illeszkedést fejez ki például az a megoldás, amelyet válás és újraházasodás után tapasztalhatunk, s a változás nem tükröződik a személyes terek elosztásában, a lakás az aktuális igényeknek nem felel meg.

A környezet (geográfiai) leírásában három fogalom van, amely az ember és a környezet viszonya szempontjából releváns. A terület (territórium) a földterületre vonatkozik, amely valaki(k)hez tartozik. A határok kommunikációs gátakat jelentenek a területek között. Az orientáció a kommunikáció irányát jelenti. A következő fogalommeghatározásokat javasolják a szerzők.

A terület a tér egy darabja, amelynek külső széle jelenti a határt. A terület azonosítható egy személlyel vagy egy családdal, az ő kontrolljuknak van alávetve. A határ elválasztja a területeket egymástól. A határ változatos átjárhatóságú lehet, s le kell győzni, hogy kommunikáció előfordulhasson. Az orientáció a területen kívüli figyelem primer fókuszát biztosítja.

A terület kifejezheti azt, hogy az egyén vagy a család hogyan éli át a világot. Ha az érzékek dominálnak, a terület hangsúlyozhatja a vizuális, tapintási stb. minőségeket. Ha a kognitív funkciókat értékeli a család, a vonalas vagy derékszögű tér- és bútorelrendezés uralkodhat. Ha az emóciók predominánsak, a színek, dekorációk, dramatikus és romantikus jellemzők állnak előtérben. A terület érzelmi alapfeltevéseket is közvetíthet. Ha az alapvető érzelmek a táplálás vagy érzelmi függés, a terület kényelmes, meleg, befelé orientált lehet. Ha az agresszivitás vagy védekezés dominál, a hideg és kényelmetlen, kihívó anyagok állnak előtérben. A területek továbbá kifejezhetik az egyén szerepét a családban vagy azt a szerepet, amelyet a család érez a társadalomban.

A határok felfoghatók olyan specifikus feszültségek feloldásának, amelyek az egyén és a család, a család és a közösség, a közösség és az egyén között léteznek. A határok kétféle élménymódot határozhatnak meg a szerzők szerint:

1. egyéniség, szeparáció, függetlenség élménye (ezt fejezik ki a szoba falai, a szobában a térelválasztó elemek, amelyek a személyes tereket határolják);

2. a családhoz tartozás, interdependencia, a többi családtaggal alkotott közösség élménye (ezt főleg a külső határok, falak, kerítések fejezik ki).

A látogatás során az első élmények egyike a házba lépés. A küszöb is fontos határ, amely két külön világot köt össze és választ el. A küszöb átlépésének rituáléi kifejezik annak a különbségnek a mértékét, amelyet a család él át a belső és a külső világ között. Szeparációs rítusok a lábtörlés, cipőkefe használata, a cipők, kabátok levétele, mosakodás. Inkorporációs rítusok a kézfogás, megölelés. Kívülről a határok kifejezhetik azt a képet is, amelyek a család akar saját magáról kommunikálni a külvilágnak.

Az orientáció kifejezheti annak mértékét, hogy valaki mennyire akar ingereket befogadni és mennyire nyitott arra, hogy a külvilág a családi rendszert befolyásolja. Erre utal az ablakokból a kilátás, vagy az, hogy az ajtók merre nyílnak (a szomszéd, vagy az utca felé stb.).

Ezen ismeretek alkalmazását átgondolva a szerzők azt a következtetést vonják le, hogy a környezet a nonverbális kommunikációs csatornákkal egyenrangú kommunikációs modalitást jelent. A családi életet megvilágíthatja a család és az otthoni környezet megértése. A kommunikációelmélet fogalmai (kettős kötés, inkongruencia stb.) jól alkalmazhatók a környezetpszichológiában is. Inkongruencia lehet a szülői üzenetek és a környezeti üzenetek között (például a szülő bünteti a gyermeket a játékok széthagyása miatt, de nem biztosít teret a tárolásukra). A környezeti üzenetek nagyobb hatást gyakorolhatnak a verbálisaknál, mert nem explicitek és rossz szándék nem tulajdonítható nekik. Ezért nehéz őket megkérdőjelezni, ellenállni nekik.

Székács (1985) gondolatébresztő, pszichoanalitikus indíttatású összefoglalót közöl a környezeti, térbeli struktúrák és bizonyos pszichológiai funkciók közötti kapcsolatról. Felfigyelt arra, hogy enuretikus betegeinek többségénél a gyermekek a szülők szobájában aludtak, holott volt önálló szobájuk. Néhány családnál az is előfordult (hasonlóan egyik fenti esetünkhöz), hogy levették a szobákat összekötő ajtókat. Ennek „racionális” magyarázatát adták: a gyermekek szobáját melegen kell tartani, legyen megfelelő szellőzés stb. A téri határok hiánya a gyermekek szerepére is utalt a családban; illusztrálta a szülők-gyermekek közötti kontrollfunkciókat. E gyermekek a szülők közötti távolságot szabályozó szerepbe kerültek. A téri szeparáció azt jelentette volna, hogy ez a külső kontroll megszűnik mindkét oldalon. Az énfunkciók fejlődése ilyen esetben zavart lesz: az énhatárok kevésbé differenciáltak lesznek, az autonóm kontroll csak részben alakul ki. A szerző felhívja a figyelmet arra a meglepő analógiára, amely a rosszul működő ajtók és a sphincterkontroll zavarával bíró testnyílások között fedezhető fel. A külső világot úgy strukturáljuk és használjuk, hogy az reprezentálja a belső világunkat. A külső tárgyak speciális rendje társas kapcsolatokat, s a közöttük élő egyének self-szerveződési szintjeit is kifejezi. A külső világ nyitott vagy szigorúan zárt terei és rosszul funkcionáló határai (mint például az ajtók) az elégtelen megtartó funkciókat és az énhatárok fejlődésének zavarát fejezik ki szimbolikusan.

Amint a szerző kiemeli: legyünk tudatában annak, hogy a külvilág téri jelzéseiből származó, látszólag felszínes információk lényegesek betegeink pszichés világának megértésében.

Válogatott pszichoterápiás esettanulmányok

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 699 3

Pszichológia Semmelweis Kiadó könyvei

Az esetek sora evészavarokban szenvedők terápiájával kezdődik, hiszen ebből a kórképcsoportból származik a legtöbb terápiás tapasztalatom. Másfél évtizedet töltöttem evészavar-részlegek élén, többszáz ilyen betegünk volt. Sok tapasztalat gyűlt össze, s ezek közül válogattam a kötetben szereplő történeteket. Ezekben a leírásokban az orvosi kívánalmak jobban érvényesülnek, mint a pszichoterápiás finomságok. Abban bízom, hogy a bemutatott esetek gondolatébresztőek lehetnek a hasonló zavarokban szenvedő betegek kezelésével foglalkozó szakemberek számára. Remélem továbbá, hogy más típusú zavarok kezelésében is ötleteket adhat e néhány írás. Bár az esetek többsége pozitív kimenetellel zárult (ha nem is mindig teljes remisszióval), néhány történetben a terápiás gyakorlat csapdái, kínlódásai, netán kudarcai mutatkoznak meg. Az utóbbiakból is sokat lehet tanulni, ha a terapeuta kellő önreflexióval rendelkezik, s nem a szokványos terapeutai hiúság szolgáltat számára könnyedén fellelhető önigazolásokat. Talán a pszichoterapeuta-képzések hallgatói is hasznosnak találják majd a kötetet. Rögös út a miénk. A pszichoterápia gyógyítást jelent. A gyógyítás azt jelenti, hogy valamilyen sikerrel járt a terápiás folyamat - ha nem is mindig teljes sikerrel (bár a gyógyulás a teljes tünetmentességre utal). A bemutatott esetleírások zöme természetesen több-kevesebb sikerességet is igazol. A tucatnyi esetleírás végén azonban - tizemharmadikként, ráadásként - található egy olyan rövid beszámoló is, amely terápiás kelepcéket és kudarcokat ismertet, illusztrálandó a pszichoterápia nehézségeit is. A sikerekből is lehet tanulni, de a sikertelenségek elemzéséből talán még többet. Ezzel arra a kötelező önvizsgálatra szeretném felhívni a figyelmet, amely nélkül a pszichoterápia nem végezhető. Elég sokszor találkozunk olyan esetbeszámolókkal, amelyek a terapeuta érdemeit hivatottak illusztrálni, s a beteg csupán háttértényező marad. Lényeges: a terápia a betegért van, nem öncélú szellemi kaland A szolgáltatásban nem a szolgáltató a fontos, hanem a kliens. Így lesz a szolgáltatásból szolgálat. (Túry Ferenc)

Hivatkozás: https://mersz.hu/tury-valogatott-pszichoterapias-esettanulmanyok//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero