Túry Ferenc

Válogatott pszichoterápiás esettanulmányok

Megbeszélés

A kisebbségi etnikumokkal való terápiás munka igényli az adott kultúra jobb megismerését. A hazai roma népességre a rossz foglalkoztatottság, a szegénység, a diszkrimináció jellemző, ezek az életminőség alakulására lényeges hatással vannak. Drámai adat, hogy a roma populációban a férfiak 12,5, a nők pedig 11,5 évvel élnek rövidebb ideig, mint a többség. A társadalmi egyenlőtlenség fontos szerepet játszik a magas morbiditási és mortalitási arányokban (Szabóné Kármán, 2008). A roma népesség rossz szociális helyzete elsődleges hatással van az egészségi állapot alakulására (Gyukits, 2008). Szabóné Kármán (2004) adatai szerint 1993-ban a roma lakosságnak csak 46%-a végezte el a nyolc általánost. A szerző 51 roma értelmiségi körében végzett felmérést. A vizsgált csoport 28%-a a Juhász-féle Neurózis Skálával mérve veszélyeztetettnek bizonyult, illetve ezen belül 16% kezelést igényelne.

Moretti és mtsai (1997) roma betegek és családjuk körében végzett vizsgálatukban a magasabb pszichiátriai morbiditás okát az asszimilációban, a kulturális normák elvesztésében látták. Alapvető teendő lenne tehát a mentális egészség segítése, például a vallás szerepe is kiemelendő a cigányság egészségvédelmében (Lázár, 2008). A bemutatott példában is fontos szerepet kapott a vallás az autonómia iránti törekvésekben, s a családtól való egészséges szeparációban.

Abban, hogy a bemutatott terápiás történet ilyen szélesen hömpölygővé vált, s ilyen sok családtag vonódott be, fontos szerepe volt az imprintingszerű első gyógyulásnak. Ennek megvannak a sajátos kultúrantropológiai gyökerei (Kunt, 1992). A roma kultúrára a mágikus gondolkodás alapvetően jellemző, ebben hasonlít a dél-amerikai kultúrára is, gondoljunk csak Gabriel García Márquez regényeire. A béna fiúval való találkozásunk előtti bemutatás, amelyet a fiút kezelő osztály vezetője ejtett meg, valószínűleg erősítette ezt a mágikus képet – a hipnózis terve, bejelentése elindíthatott ilyen fantáziákat. Ennek jelentős szerepe lehetett a gyors és látványos változásban. Elképzelhető, hogy ugyanezt a hatást elérhette volna egy más foglalkozást űző segítő személy, lelkész vagy tanító is, adott körülmények között. Mindenesetre ekkora bizalmi tőkével jóval könnyebb volt a további családtagokkal kiépíteni a kapcsolatot; a sámánnak járó bizalmat lehetett megtapasztalni. Süle (é.n.) rámutat arra, hogy a csodálatos gyógyulások mögött a sámánok iránti ősi bizalom jelentős erőt képvisel. Horváthné Schmidt (é.n.) kiemeli a bizalmon alapuló gyógyító kapcsolat fontosságát a modern pszichoterápiákban is.

Ehhez a jelenséghez tartozik a hipnoterápiás rapport kérdésköre is – a leírt történetben gyakorlatilag összcsaládi rapportról van szó. Úgy tűnik, ez esetben a rapport önmagában is hatótényező volt, nem csupán vivőanyag – olyannyira, hogy az alkalmazott intervenciók nem is tekinthetők igazi hipnózisnak, hanem felszínes relaxációk voltak, amelyekben az alkalmazott szuggesztiók az elvárások alapján jól hatottak. Ezért ebben az esetben a hipnózis fogalmát idézőjelben érdemes használni – mindenesetre a szuggesztiók hatékony volta a hipnoterápia gondolatkörébe viszi az értelmezést. Ismert tény egyébként, hogy a hipnoterápiának a pszichogén mozgászavarokban jó hatása lehet (Vértes, 2006). Esetünkben a mágikus gondolkodásra alapozott szuggesztiók hatása mellett igazi transzállapot nem játszott döntő szerepet. Antropológiai szempontból azonban hangsúlyozni kell, hogy a hipnózisra alapvetően jellemző az archaikus bevonódás, az ősi kapcsolati minták egyike. Így a társas támogatás modellhelyzetének is felfogható a hipnózis (Bányai, 2008). Valószínű, hogy a hipnoterápia a mágikus gondolkodástól befolyásolt, „sámáni” jellegű terápiás kapcsolatban elősegíti a compliance-t, de máskor gátja lehet annak – ha nagyon kultúraidegen a sámán tevékenysége. Feltehetően a terapeutával kialakult kapcsolat sajátosságai döntik el a kérdést.

A roma népesség szokásai miatt a velük való kommunikációnak speciális aspektusai vannak. Lajtai (2008) összefoglalja e jellegzetes vonásokat. Az egyik: a nagycsalád általában együtt érkezik a kórházba, együtt beszélik meg a fontos kezelési döntéseket. Ezért a családtagok aktív bevonása a kezelésbe fontos lépés a család megnyerésében. A meggyőző, néha talán teátrális kommunikáció hatásos eszköz, mert körükben a kifejezett érzelmek mennyisége nagyobb, mint a hazai többségi népességé. A mágikus gondolkodás megnyilvánulásaira ügyelni kell. A gyermekközpontúság lényeges szempont, ami szintén a nagycsaláddal való együttműködés kiaknázására hívja fel a figyelmet.

A roma népességben, a nagycsaládok összetartásában különös szerepe van a kohézióra ügyelő személynek. Ismert tény, hogy a társas támogatás a közösség egészségi állapotának a fenntartásában az egyik központi elem (Kopp és Skrabski, 2008). Ez a roma kultúrában meg inkább így lehet. Ezek a személyek lehetnek az „ősanyák”, vagy a családfők is – e tekintetben természetesen megvannak a nemi szereposztások is, a férfi a házon kívül úr, viszont a család ellátásában, a házi tűzhely őrzésében vagy a betegségek ügyében a családanya a központi személy. Kezdetben ezt a szerepet a fiú anyja tökéletesen be is töltötte, ő hozta fia mellett a további családtagokat. Később a fia vállalta át ezt a funkciót, ő lett a családtagok küldője, ő hozta el több rokonát, s anyja nélkül, egyedül járt a terápiás jellegű találkozásokra.

Igen fontos aspektusa volt a terápiának a gyógyult fiú identifikációja a gyógyítóval. Ez megnyilvánult a külső jegyekben is (például: szakáll viselése – ami szokatlan a romák között), de leginkább abban, hogy elhozta egyébként valódi pszichiátriai gondokkal küszködő rokonait – néha kissé intruzív módon. Ennek legfeltűnőbb, humoros, egyben megható példája volt az, amikor iskolafóbiás unokaöccsét kezdte „hipnotizálni”, akinek a számára már terhessé vált e kezelés eléggé tolakodó volta. Mindenesetre a fiú lett a család gyógyítója, főleg a „küldő” szerepének vállalásával, de mint látható, nem elégedett meg ezzel a szereppel, hanem tevőleges gyógyításba is fogott.

A legfelemelőbb tapasztalat a család központi gyógyítójaként funkcionáló fiú életének alakulása volt az eltelt majd’ másfél évtizedben. A krónikus betegszerepből, amelybe az epilepszia (vagy pszichogén rosszullétek?) kényszerítették, a család fontos személyisége lett, akinek közvetlen kapcsolata van egy gyógyítóval, s aki szamon tartotta az egyes családtagok állapotát. Igazi kapocs volt az egészségügy felé. A gyógyítóval való azonosulás jelei mellett egyre önállóbb lett, végül is elérte azt, hogy a család mellett egy másik közösséghez is tartozott, írástudó lett, megházasodott. Mindezt anélkül érte el, hogy megsértette volna családját, vagy kultúráját. Volt bátorsága tovább haladni saját útján, egyben megtartotta kötelékeit is.

A leírt terápia rendszerszemléleti vonatkozásaira is érdemes kitérni. Kezdetben egyéni terápia zajlott, ami már a második családtag (az enuretikus fiú) terápiájánál családterápiába ment át. Később, a további családtagok megjelenésekor egyéni konzultációk voltak inkább, de több alkalommal igen hasznos volt a többi családtag, például a házastárs bevonása. A gyermekek terápiájakor ismét a családterápiás elemek kerültek elő. A multiplex egyéni terápia így rendszerszemléletű terápiává vált. Az egyéni találkozások során is sokkal könnyebb volt a terapeuta helyzete, mert ismerte a szóban forgó többi családtagot. Ennyiben a természetes gyógyító közeg, a közösségben élő gyógyító (sámán, háziorvos stb.) komplexebb rátekintéséhez hasonló terápiás kapcsolat alakulhatott ki.

A bemutatott terápiát ezért leginkább családi hálózatterápiának lehetne felfogni. Nem multiplex családterápia, ahol több független család találkozik. Nem multiplex egyéni terápia, mert a rendszerszemlélet alapvetővé vált. Nem egy nagy, együtt elő család terápiája. Inkább hálózatszerű elven működő terápia volt, szukcesszív egymásra épüléssel, a tágabb, nagycsaládi kapcsolatok ismeretének kiaknázásával. Némiképp családregény tehát, saga – nemes emberi történet.

A terápiás kapcsolatban a családlátogatás szerepe is említést érdemel. Bár saját családterápiás gyakorlatunkban a látogatás teljesen bevett eszközzé vált, ez a hazai pszichiátriai kultúrában még idegen jelenség kórházi orvosok részéről (Túry és mtsai, 2006). A gondozói gyakorlatban természetesen benne van, de szerepe elhanyagolódott. Ma már alig van családlátogatás gondozói orvosok vagy szociális munkások részéről.

A látogatás egyik haszna, hogy túl a családszerkezet jobb megismerését lehetővé tevő környezetpszichológiai szempontokon, igen fontos a terápiás kapcsolat jellegének megváltozása is. Az egyenrangúság kerül előtérbe a gyógyítói hierarchia, a kórházi orvos nehéz megközelíthetősége helyett. A vendégül látás nagy tisztesség a látogatónak, illetve tiszteletadás a vendéglátók részéről. Ebben az esetben ez az aspektus hangsúlyozott volt, hiszen a látogatásnak némi magánjellege is volt. Ez természetesen felveti a terapeuta részéről a határsértés, a túlinvolváltság, vagy a megmentő játszma lehetőségét. Meggyőződésem szerint ebben az esetben ezek nem játszottak szerepet, inkább a háziorvos szerepéhez való közelítés kapcsolatot erősítő szerepe domborodott ki. Rendkívül fontos ugyanakkor, hogy ezek a látogatások ne a magas presztízsű kórházi orvosok leereszkedésének legyenek tarthatók.

A történet egyik fontos vetülete a saját viszonyom megváltozása a romákhoz. Korábban csak szokványos kapcsolatom volt velük; gyermekkoromban egy-két roma osztálytársam volt, jól illeszkedtek az osztály közösségébe, helyük volt ott. Fiatal orvosként intenzívebben kezdtem népzenével foglalkozni, s citerásként eljártam a Debreceni Népi Együttesbe. Ott megismerhettem a város legjobb cigányzenészeit, akik a néptáncegyüttes kísérő zenekarát alkották. Fantasztikus figurák voltak közöttük, hallatlanul profi zenészek (volt közöttük a Sorbonne-on végzett melegszívű mérnökember, vagy ijesztő külsejű öreg zenész, aki mély érzelmekkel, gyönyörűen játszott; vagy egy briliánsan játszó szólista, aki két külföldi utunkon is eljátszotta, hogy ellopták a pénzét, aztán a nagy perpatvar végén a társulat összeszedett neki némi kárpótlást, amitől megnyugodott). Jó kapcsolatom alakult ki velük, néha elmentem azokba az éttermekbe, ahol játszottak, szeretettel fogadtak. Ugyanakkor a romákkal való kapcsolatomat ekkor még a barátságos kívülállóság és a távoli elismerés jellemezte.

Azt, hogy egy család hogyan működik, mi fontos számukra, milyen értékek alapján szervezik az életüket, milyen hétköznapi problémákkal küzdenek meg, hogyan igyekszenek a nehéz körülmények, a munkanélküliség, szegénység mellett ötről a hatra jutni, itt ismertem meg életközelből. Hálás vagyok nekik, mert megtiszteltek azzal, hogy feltárulkoztak, s mert megismerhettem egy más kultúrájú etnikum igazi életét.

A gyógyítónak is megadatott, hogy részese lehetett egy igazi emberi történetnek, együtt haladhatott a családdal hosszú évekig – és mind a két fél megváltozva mehetett tovább. Úgy tűnik, mindkettőnk előnyére.

Válogatott pszichoterápiás esettanulmányok

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 699 3

Pszichológia Semmelweis Kiadó könyvei

Az esetek sora evészavarokban szenvedők terápiájával kezdődik, hiszen ebből a kórképcsoportból származik a legtöbb terápiás tapasztalatom. Másfél évtizedet töltöttem evészavar-részlegek élén, többszáz ilyen betegünk volt. Sok tapasztalat gyűlt össze, s ezek közül válogattam a kötetben szereplő történeteket. Ezekben a leírásokban az orvosi kívánalmak jobban érvényesülnek, mint a pszichoterápiás finomságok. Abban bízom, hogy a bemutatott esetek gondolatébresztőek lehetnek a hasonló zavarokban szenvedő betegek kezelésével foglalkozó szakemberek számára. Remélem továbbá, hogy más típusú zavarok kezelésében is ötleteket adhat e néhány írás. Bár az esetek többsége pozitív kimenetellel zárult (ha nem is mindig teljes remisszióval), néhány történetben a terápiás gyakorlat csapdái, kínlódásai, netán kudarcai mutatkoznak meg. Az utóbbiakból is sokat lehet tanulni, ha a terapeuta kellő önreflexióval rendelkezik, s nem a szokványos terapeutai hiúság szolgáltat számára könnyedén fellelhető önigazolásokat. Talán a pszichoterapeuta-képzések hallgatói is hasznosnak találják majd a kötetet. Rögös út a miénk. A pszichoterápia gyógyítást jelent. A gyógyítás azt jelenti, hogy valamilyen sikerrel járt a terápiás folyamat - ha nem is mindig teljes sikerrel (bár a gyógyulás a teljes tünetmentességre utal). A bemutatott esetleírások zöme természetesen több-kevesebb sikerességet is igazol. A tucatnyi esetleírás végén azonban - tizemharmadikként, ráadásként - található egy olyan rövid beszámoló is, amely terápiás kelepcéket és kudarcokat ismertet, illusztrálandó a pszichoterápia nehézségeit is. A sikerekből is lehet tanulni, de a sikertelenségek elemzéséből talán még többet. Ezzel arra a kötelező önvizsgálatra szeretném felhívni a figyelmet, amely nélkül a pszichoterápia nem végezhető. Elég sokszor találkozunk olyan esetbeszámolókkal, amelyek a terapeuta érdemeit hivatottak illusztrálni, s a beteg csupán háttértényező marad. Lényeges: a terápia a betegért van, nem öncélú szellemi kaland A szolgáltatásban nem a szolgáltató a fontos, hanem a kliens. Így lesz a szolgáltatásból szolgálat. (Túry Ferenc)

Hivatkozás: https://mersz.hu/tury-valogatott-pszichoterapias-esettanulmanyok//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero