Túry Ferenc

Válogatott pszichoterápiás esettanulmányok

13. Hányattatásaim a pszichoterápiás gyakorlatból

1985. április 21-én a kora délutáni órákban – derűs tavaszi napon – hirtelen belém hasított a felismerés: alkalmatlan vagyok mindenfajta pszichoterápia végzésére. A felismeréssel szemben fiatal fóbiás nőbetegem ült, éppen heves szorongással kászálódva ki egy leuneri imaginációból, ahová eléggé meggondolatlanul kergettem. Már javulóban volt, amikor balszerencséjére megismerkedtem a katatim képélmény alapjainak kezdeményeivel rendes hipnoterápiás gyakorlat nélkül.

Nosza, próbáljuk ki, ettől gyógyul a fóbia. Az elképzelt réttel még minden rendben volt. A fenti baljós napon a ház következett. Fehér ház, sehol egy lélek, a bútorok letakarva, az előszobában trófeák. A konyhában régi bútorok, az előszobában rézedények. Ekkor betegem hirtelen szorongani kezdett: „nagyon nyomasztó ez a konyha, menjünk innen” – mondta. Saját szorongásom elképzelhető, a házból kihozva, majd az imaginációból visszatérve sután vigasztaltam. Arra nem emlékszem, hogy az asszertivitás bármilyen jelét mutattam volna, a helyzet ura a szorongás volt. A beteg nem tudta megmondani, mit jelentett számára ez a nyomasztó konyha. A szorongás tovább tartott. A hipnotikus mélységet elért imagináció előtt még mosolyogva örültünk a javulás különböző jeleinek, utána mindketten megvert kutyaként oldalogtunk el. A következő alkalommal a visszaesés még tartott, az újabb, hétköznapi relaxáció közepén szemét kinyitotta, kilépett a gyakorlatból. A terápia hamarosan megszakadt, igen udvariasan köszönt el, megbékélve a kezdeti állapothoz viszonyított szerény javulással. Később egy-két alkalommal még megkeresett, kisebb panaszai miatt kért tanácsot. Súlyos fóbiái helyett kisebbek voltak, dolgozott, gyermeke született.

Azóta sem tudom, mi volt számára a konyha. Saját szorongásaim csökkentésére a „hátha rájön magától” című vigaszt alkalmaztam, csekély eredménnyel.

Komoly tanulság volt. Egy módszer felületes ismerete nem jelenti annak uralását. A kellő tervezés nélküli munka megbosszulja magát – a terapeutáért nem kár, fogyóeszköz, de a beteg iránti felelősség kötelez. A terápiás folyamat célkitűzései, munkahipotézisei nélkül a különböző technikák csak pszicho-játékok. A pszichoterápia felelősség – a betegekért, a szakmáért, magunkért is. Itt juthat eszünkbe az, hogy a manapság gombamódra (gyilkos galóca) szaporodó tömeghipnotizőrök a felelősség híján mennyi szorongást és kárt okoznak? Nagyon időszerű volt a Magyar Hipnózis Egyesület állásfoglalása e tevékenységek szabályozásáról.

1989. május 7-én ebéd előtt autoagresszív gondolatok között egy kérdés ütött belém: miért akarok én mindenáron gyógyítani? Már némi hipnoterápiás gyakorlat után voltam, amikor egy régi kolléganőm, aki biológiai orientáltságú pszichiáter lévén kevéssé hitt a pszichoterápiákban, ram bízott egy diszfóniás 45 éves nőt. A diszfónia lényege az volt, hogy csak visszafelé szívott levegővel tudott beszélni. Hónapokig küzdöttem, hogy bizonyítsam a pszichoterápia és a hipnoterápia diadalát, sípfújós gyakorlatoktól kezdve mindenféle technikákon át a pszichodinamika alapos boncolásig minden sorra került. A beteg mindig szorgosan várakozott, akár órákat, melyek így utólag nem voltak teljesen véletlenek (bennük saját ellenállásom volt tetten érhető). A kérdéses napon már ki voltam merülve. Pihenni szerettem volna könnyed, virágos inmagináció mellett, mondván, neki most nem kell közben beszélnie. A pihenésből a szokásos sipítás vert fel: a beteg elkezdte sorolni, mit lát, idilli képeket, mind mindig: „kutat látok, szép virágokat…” Alig tudtam leállítani. Autoagresszív gondolataim itt következtek. Rájöttem, hogy a beteg túllihegte a hipnózisokat. Néha mézesmadzagokat húzgált, nem átallván még javulni is egy kicsit, hogy aztán akkurátusan elkönyvelje a visszaesést. A terápiában leginkább én voltam motivált, hogy bizonyítsak a kollégám előtt. Később megtudtam, hogy a beteg sikeresen leszázalékolta magát. Egy munkatársnője szerint majdhogynem büszkén mesélte, hogy őt még Debrecenben sem tudták sikerrel kezelni.

Megint alaptétel a tanulság: tisztázni kell a beteg motivációját minden terápiában. Ha a terapeuta 50%-nál többet nyújt, a terápiás kapcsolat átmegy a megmentő játszmába, ezt jól ismerjük a tranzakcionális analízisből.

1991-ben egy szép tavaszi napon ismét rádöbbenhettem: a hipnózis fantasztikus és nehéz eszköz. Egy ismerős pedagógus fiatalember csak játékból kipróbálta az aktív-éber hipnózist. Öt perc szobabiciklizés utána hirtelen megállt, megijedt attól, milyen kellemes élményei vannak. A játéknak így vége volt, foglalkozni kellett az élménnyel. A következő alkalommal, amikor a biciklin ült, öt perc múlva ismét kilépett a helyzetből, heves szorongást okozó spontán reinkarnációs élménye volt. Magát egy szegény pária gyermekének látta, és azt élte át, hogy anyjának nem kell. Folytatnunk kellett, ez lett a játékszerű biciklipróbálgatásból. Legközelebb néhány perces szobabiciklizés után heves gyötrődés, szorongás, szörnyű lihegés kezdődött, alig tudta hajtani a minimális ellenállásra beállított biciklit – én ugyanezeket éreztem, pillanatok alatt kivert a víz, a helyzet annyira sokkoló volt. A borzasztó utat együtt tettük meg. Végighajtotta aznapi útját, nem hagyta abba, s mint utóbb kiderült, egy hegyet fúrt át a biciklivel. Alapélményei jöttek felszínre, majd később a biciklin sok pozitív élményt is át tudott élni, élete fontos kérdésein tudott dolgozni.

Vigyáznunk kell tehát eszközeinkkel, ha a tudattalan utat tör, résen kell lennünk. Tudnunk kell, mit vállalunk.

1991. május 24-én délelőtt megesküdtem, hogy nem fogok több esetismertetést előadni. A 3. Magyar Hipnózis Találkozóra készülvén „A kis gömböc” című történettel, kollégáimnak el akartam mondani az előadást gyakorlás gyanánt. Nem tudtam végigmondani az emocionális bevonódás miatt. Itt jött az eskü, amit azóta persze néha megszegtem. A meglehetősen humoros felhang, mely belengte a történetet, énvédő mechanizmus volt.

Ebből is kiderült: noha a terápiának vége van, a terapeuta hajlamos még nehézségeket keresni magának. Ámbár azt hiszem, az ilyesfajta számvetéseknek van értelmük. A rendszeres értékelés, működésünk kontrollja burnout ellenes lépés. Vigyáznunk kell munkaeszközünkre, a személyiségünkre.

Annyi a sikeres esetbeszámoló, mint égen a csillag. Azokból is lehet tanulni. Sokat lehet azonban a nehézségekből, a pofonokból, kudarcokból is.

Úgy tűnik, 1992. május 10-én 11 óra 20 perckor újra csak azt állapíthatjuk meg: ez egy nehéz pálya. (Elhangzott: IV. Magyar Hipnózis Találkozó, Siklós, 1992. május 10.)

Válogatott pszichoterápiás esettanulmányok

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 699 3

Pszichológia Semmelweis Kiadó könyvei

Az esetek sora evészavarokban szenvedők terápiájával kezdődik, hiszen ebből a kórképcsoportból származik a legtöbb terápiás tapasztalatom. Másfél évtizedet töltöttem evészavar-részlegek élén, többszáz ilyen betegünk volt. Sok tapasztalat gyűlt össze, s ezek közül válogattam a kötetben szereplő történeteket. Ezekben a leírásokban az orvosi kívánalmak jobban érvényesülnek, mint a pszichoterápiás finomságok. Abban bízom, hogy a bemutatott esetek gondolatébresztőek lehetnek a hasonló zavarokban szenvedő betegek kezelésével foglalkozó szakemberek számára. Remélem továbbá, hogy más típusú zavarok kezelésében is ötleteket adhat e néhány írás. Bár az esetek többsége pozitív kimenetellel zárult (ha nem is mindig teljes remisszióval), néhány történetben a terápiás gyakorlat csapdái, kínlódásai, netán kudarcai mutatkoznak meg. Az utóbbiakból is sokat lehet tanulni, ha a terapeuta kellő önreflexióval rendelkezik, s nem a szokványos terapeutai hiúság szolgáltat számára könnyedén fellelhető önigazolásokat. Talán a pszichoterapeuta-képzések hallgatói is hasznosnak találják majd a kötetet. Rögös út a miénk. A pszichoterápia gyógyítást jelent. A gyógyítás azt jelenti, hogy valamilyen sikerrel járt a terápiás folyamat - ha nem is mindig teljes sikerrel (bár a gyógyulás a teljes tünetmentességre utal). A bemutatott esetleírások zöme természetesen több-kevesebb sikerességet is igazol. A tucatnyi esetleírás végén azonban - tizemharmadikként, ráadásként - található egy olyan rövid beszámoló is, amely terápiás kelepcéket és kudarcokat ismertet, illusztrálandó a pszichoterápia nehézségeit is. A sikerekből is lehet tanulni, de a sikertelenségek elemzéséből talán még többet. Ezzel arra a kötelező önvizsgálatra szeretném felhívni a figyelmet, amely nélkül a pszichoterápia nem végezhető. Elég sokszor találkozunk olyan esetbeszámolókkal, amelyek a terapeuta érdemeit hivatottak illusztrálni, s a beteg csupán háttértényező marad. Lényeges: a terápia a betegért van, nem öncélú szellemi kaland A szolgáltatásban nem a szolgáltató a fontos, hanem a kliens. Így lesz a szolgáltatásból szolgálat. (Túry Ferenc)

Hivatkozás: https://mersz.hu/tury-valogatott-pszichoterapias-esettanulmanyok//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero