Habár a televíziózás és a műsorsugárzás jelentősen megváltoztatta a kultúra közvetítésének módját, a könyvek (de általában véve az írott anyagok, ideértve a weboldalakat is) továbbra is megkerülhetetlenek ebben a folyamatban.

Amint azt Susan Sontag is hangsúlyozta beszédében a 2003-as Frankfurti Könyvvásáron a Békedíj átvételekor:

Egyes esetekben még lefordított könyvek is a nemzeti irodalmi örökség részévé váltak. Az Azerbajdzsánban emblematikus jelentőségre szert tett Ali és Nino: varázslatos szerelmi történet című bájos regényt a bakui születésű szerző, Lev Nussimbaum írta németül, Kurban Said írói álnéven, és 1937-ben Bécsben adták ki először.3 Általánosságban elmondható – ahogy Casanova (2002, 2008: 202) is rámutatott –, hogy egyes szerzők a más nyelvre fordított munkájuk által válnak híressé. Ez történt korábban többek között Jorge Luis Borgesszel, Rabindranath Tagoréval, James Joyce-szal, illetve Franz Kafkával is, de manapság is előfordul. Milena Agus olaszul írt műve, a Mal di Pietre (2006) francia fordításban vált ismertté, mielőtt Olaszországban is népszerű lett, és azóta már 13 nyelvre fordították le. [Magyarul Szerelemkő. Fordította Balkó Ágnes. Helikon Kiadó, 2008.]

A fordításoknak, a gazdasági cserekapcsolatok egyértelmű megjelenési formáiként, sokkal jobban kellett volna érdekelniük a közgazdászokat, ezeknek a szakirodalma mégis meglepően szűkös. Közéjük tartozik Mélitz (2007) nagy hatású tanulmánya, ám ettől eltekintve a „fordítás” szó nem jelenik meg sem Coser és társai (1982) Könyvek című, klasszikusnak számító szociológiai munkájában, sem pedig a Canoy és társai (2006) által végzett átfogó könyvipari felmérésben. Caves (2000) hosszasan értekezik a könyvelőállítás gazdasági hátteréről, viszont a fordításokról nem ejt szót. A modellünkhöz legközelebb Hjorth-Andersen (2001) közgazdaságtani tanulmánya áll, aki háromegyenletes modellt alkotott a fordítások elemzésére: az első egyenlet egy adott országban lefordított összes művek számát határozza meg, a második a teljes fordítási hajlamot, míg a harmadik egyenlet utóbbit bontja le egyes nyelvekre. Tudomásunk szerint Mélitz (2007: 194) az első közgazdász, aki megállapította, hogy „ha egy adott nyelven írt műveket nagyobb számban értékesítenek a többi nyelven írtakhoz képest, akkor ez a tendencia a fordítások terén is meg fog jelenni... [és] a domináns nyelven írók kiváltságos helyzetbe kerülnek”. Hasonló véleményt fogalmaztak meg nemrég egy jelentős, kéthavonta megjelenő francia irodalmi folyóiratban, a La Quinzaine Littéraire-ben (2006), amiben azt állítják, hogy az angolról franciára történő fordítás domináns Franciaországban. Már a cikk címe Fiction is American [A regényirodalom amerikai] sokat elárul.4

Ugyanakkor a fordítás témája újabban sokszor szóba kerül a szociológusok között, akik a kulturális cserekapcsolatokat – főképp az irodalmi cserekapcsolatokat – olyan „meglehetősen autonóm területnek” tartják, „amelynek gazdasági, ugyanakkor politikai és szimbolikus dimenziói is vannak” (Heilbron 1999: 432). Heilbron és Sapiro (2002, 2007) fontos szerepet tulajdonítanak a domináns és az alárendelt nyelvek árapályának a fordításban, ezáltal pedig a politikai eszmék átvitelében játszott szerepét emelik ki.5 A fordítások elkészítését ilyenformán nemcsak gazdasági, hanem kulturális, társadalmi és ideológiai tényezők is ösztönzik. Ezért nagyon más a fordítások – és általában véve a kulturális javak, például filmek forgalma –, mint az áruk cseréje.

Ganne és Minon (1992) az elsők között mutatták ki, hogy Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és Németországban jóval több művet fordítanak (18, 25, 26, illetve 15%), mint az Egyesült Királyságban (3,3%). Heilbron (1999) szerint ez a rendszer magyarázza a nyelvi csoportok közötti egyenlőtlen fordítási áramlatokat: Európában a kiadott fordítások 50–70%-a angolról történik, habár „a nyelvcsoportok határai nem mindig esnek egybe az országhatárokkal, [mivel] a nyelvek nemzetek feletti tulajdonságokkal bírnak” (Heilbron 1999: 342). Janssen (2009) más szemszögből közelíti meg a jelenséget, amikor az 1995 és 2005 között kiadott amerikai,6 holland, francia és német „elit” újságokban megjelenő idegen nyelvű irodalmi szövegeket elemzi.7 Empirikus tanulmányának eredményei alapján a következő tanulságokat vonja le, amelyek nem mindig igazolják a priori feltételezéseit: (i) az idő előrehaladtával egyre többször tudósítanak idegen nyelvű irodalomról; (ii) ezzel együtt egyre több ország és régió irodalma jut el az olvasókhoz; (iii) a tudósítás függ az egyes országok irodalmi termelésének mértékétől és centralitásától;8 (iv) jobban figyelemmel kísérik a környező országokból, illetve az ugyanazon nyelvterülethez tartozó országokból származó irodalmat; és (v) az angol nyelvű irodalmak ismertetése egyre nagyobb jelentőséggel bír.

Sapiro (2010) Bourdieu megközelítését használja, amikor a franciaországi és egyesült államokbeli fordított művek piacát hasonlítja össze. Arra jut, hogy míg a nagyobb kiadók inkább gazdasági ösztönzőkre reagáló piaci szereplőkként viselkednek, a kisebbek nem így tesznek – ők, különösen néhány európai országban (különösen Franciaországban), az állam, illetve egyes magánszervezetek támogatására támaszkodnak. Arra is rámutat, hogy mindkét országban (tehát Franciaországban és az Egyesült Államokban is) megfigyelhető különbség a szépirodalmi eszköztárral megírt szórakoztató irodalom piaca, amely változatosabb, és a ponyvairodalom és bestsellerek piaca között, utóbbira jobban hat a globalizáció.

Mindennek van előnye és hátránya is, de ez aligha meglepő, hiszen az angolt anyanyelvként beszélő népesség nagysága – a mandarin kínait beszélőktől eltekintve – a legnagyobb a világon (lásd alább). Továbbá az angolt egymástól merőben eltérő kultúrájú országokban is beszélik. Ebből kifolyólag arra számíthatunk, hogy több regényt írnak majd angolul, mint bármely más nyelven. Ennek ellenére látni fogjuk, hogy valójában kevesebbet fordítanak angolról, mint más nyelvekről (pl. skandináv nyelvekről vagy franciáról), ha figyelembe veszünk olyan tényezőket, mint a forrásnyelven való szövegalkotás, a célnyelvi befogadás és a kultúrák közötti távolság. Arra is számíthatunk, hogy az angol nyelven írt regények változatosabbak, hiszen eltérő kultúrájú országok – Nagy-Britannia, Írország, Kanada, Egyesült Államok, korábbi afrikai brit gyarmatok, Dél-Afrika, Ausztrália, Új-Zéland és Tasmánia, India vagy éppen a Karibi-térség – írói tollából származnak.9 Ez magyarázatot adhat arra, hogy az ezekben az országokban lévő kiadóknak miért nem áll érdekükben más nyelvekről fordíttatni, hiszen enélkül is elérhető az olvasók által keresett változatosság. Eredményeink azt mutatják, hogy – ahogy azt szociológusok is megállapították – az angol és a többi nyelv közötti kapcsolat e tekintetben valóban egyenlőtlen, ám ezt nem szabad túlbecsülni.

Sőt, tételezzük fel, hogy léteznek adatok a megjelentetett irodalmi művek számáról, valamint az egyes nyelven olvasók számáról is. Észszerűnek tűnik azt gondolni, hogy több anyanyelvi beszélővel rendelkező nyelveken több könyv fog születni, és ezekre a nyelvekre valószínűleg kevesebbet fognak fordítani, mint a kisebb nyelvekre (mivel több könyv érhető el a nagyobb nyelven). Továbbá, ahogy azt korábban említettük, a nagy nyelveket (mint például az angolt, a spanyolt vagy az arabot) gyakran több országban is beszélik, és nagyobb mértékű kulturális és irodalmi változatosságból meríthetnek, mint a kisebb országokban beszélt nyelvek, például a litván.10 Ha ez igaz, akkor az angol dominanciája az irodalomban részben abból adódhat, hogy ezen a nyelven – amely mintegy 400 millió ember anyanyelve (Crystal 2001) – több regényt írnak, mint bármely más európai nyelven – beleértve a spanyolt és a portugált is, amelyeket anyanyelvként 270 millióan, illetve 175 millióan beszélnek (Crystal 2001)11 –, illetve abból, hogy angolról több könyvet fordítanak le.12 A 11.1. táblázat – amely egyes európai nyelvekről fordított irodalmi művek számát mutatja be 1000 anyanyelvi beszélőre vetítve – azt szemlélteti, hogy hozzávetőleg ez a helyzet áll fenn. Valóban, annak ellenére, hogy rengeteg könyvet fordítanak le angolról (0,95 könyv jut 1000 angol anyanyelvi beszélőre), és nagyon keveset fordítanak angolra (0,043 szintén 1000 angol anyanyelvi beszélőre), majdnem ugyanennyit fordítanak franciáról (0,88 1000 francia anyanyelvi beszélőre) és még többet dánról, norvégról és svédről – 1,33, 1,32, illetve 1,76 könyv 1000 dán, norvég és svéd anyanyelvi beszélőre. A kisebb népességű országok – mint például Dánia, Észtország, Finnország, Izland, Hollandia, Norvégia vagy Szlovénia – többet fordítanak saját nyelvükre, mint a nagyobb számú beszélővel rendelkező országok a sajátjukra. Természetesen ez magyarázza a 11.1. táblázat harmadik oszlopában látható óriási számot (22,09, ami az angolról és angolra történő fordítás aránya) – ami azt jelenti, hogy az egy főre jutó fordítások száma angolról 22-szer nagyobb, mint az egy főre jutó fordítások száma angolra. A svéd kivételével az összes többi arányszám egynél kisebb.

Jelen tanulmány következőképp épül fel: először az elméleti modellt tárgyaljuk, majd egy „reprezentatív” olvasó fordítás iránti keresletét kiszámító egyenletet vázolunk fel, melynek eredményéből ökonometriai becslést végzünk. Az empirikus kutatások eredményei a regények fordítását meghatározó tényezőkre világítanak rá, és csak csekély mértékben támasztják alá az angol nyelv dominanciájáról szóló hipotéziseket. Ez még mindig aggodalomra adhat okot, ám ennek legalább van demográfiai, gazdasági, illetve kulturális közelségbeli magyarázata. Mindebből végül arra következtetünk, hogy habár az angolról való fordítás számszerűleg dominál, ez a szám nem aránytalanul nagy.14 És az angolra való fordítás aránya sem olyan kicsi.