Talán az egyik leghihetetlenebb és legbizarrabb neuropszichológiai zavar a prozopagnózia, vagy arcvakság. A prozopagnózia kifejezés a görög prosopon („arc”) és az agnosia („nem ismerni”) szavakból áll össze. Laikusoknak elég nehéz elképzelni, hogy vannak emberek, akik nem képesek társaikat az arcuk alapján azonosítani. A zavar erőssége egyénenként változó, de anekdotákból tudhatjuk, hogy vannak, akik saját arcukat sem képesek megismerni. Leírtak például olyan esetet, hogy valaki egy kávézóban azt kérte a pincértől, szóljon a vele szemben ülőnek, ne nézze olyan mereven. Kiderült, hogy az illető egy tükör előtt ült. Arcvakságban szenvedő betegről már 19. századi esetleírásokban is olvashatunk. Quagliano leír egy agyvérzéses beteget, akinek számos problémája mellett (színészlelési nehézségek, bal látótér elhanyagolása) az arcok felismerésével is gondjai voltak. A II. világháború után a neuropszichológiai kutatások száma jelentősen megnőtt, mivel a háború sajnálatos következményeként számos agysérültet vizsgáltak meg. Bodamer (1947) három beteget is említ feljegyzéseiben: egy 24 éves férfit (nevének rövidítése: „S”), aki sérülése után egy ideig a látását is elveszítette, és a látása visszanyerése után nehézségei voltak érzelmek, identikumok felismerésében, valamint emberi és állati arcok megkülönbözetésében. Egy másik beteg (nevének rövidítése: „A”) egyedül Hitler arcát tudta felismerni (valószínűleg jellegzetes frizurájáról és bajuszáról), míg „B” egy hónappal a sérülése után minden arcot valahogy torznak látott. A köztudatba Oliver Sacks neurológus hozta be e zavar létezését: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvében (1985) ír egy betegéről, aki feleségét és diákjait is csak hangjukról vagy mozgásukról ismerte fel. A hetvenes évek közepén már leírtak olyan esetet, amikor mindenféle agyi károsodás vagy idegrendszeri fertőzés ellenére is a személy arcfelismerési zavarban szenvedett. Fontos megjegyezni, hogy az arcvakság nem egy látási, emlékezeti vagy általános mentális deficit, mint ahogyan azt korábban gondolták, hanem egy szelektív vizuális tárgyfelismerési nehézség (ún. agnózia), mely a helyes arcészleléshez szükséges agykérgi hálózat sérülésének eredménye. Súlyos problémáik ellenére ezek a személyek képesek a finom megkülönbözetésekre, az esetek nagyobb részében arcként kategorizálnak egy ingert anélkül, hogy valóban felismerték volna. Ránézésre ritkán ismerjük fel az arcvak embereket, ugyanis általában nagyon jól kompenzálnak. Többnyire külső jegyekre (speciális hajviselet, kiegészítők, ékszerek), egyedi jellegzetességekre (szemölcs, arcszőrzet) vagy egyéb modalitásokból származó információkra (hangra) támaszkodnak. Felismerési teljesítményük nagyban függ a kontextustól, nem várt helyeken vagy a megszokottól eltérő megjelenésmód esetén már nem biztos, hogy felismerik ismerőseiket. Ha pedig kérdőre vonják őket, miért nem ismernek meg valakit, a kifogások sorával tudnak élni. Kennerknecht és munkatársai (2008) három típust különböztetnek meg: a magyarázkodót („ne haragudj, nagyon elgondolkodtam”), az elkerülőt (aki inkább nem is jár társaságba) és a kompenzálót. Ez utóbbi típus olyan tökélyre fejlesztette módszerét, hogy mintegy melléktermékként egy terület vagy tárgy felismerési szakértőjévé is vált (leírtak például birkaszakértő vagy napszemüveg-szakértő prozopagnóziásokat is).