A delta három főeleme: (1) a deltasíkság a deltának elágazó medrekkel, marsh-okkal, mocsarakkal és tavakkal tarkított, lapos felszíni része; (2) a deltahomlok (deltafront) az oldalágak torkolatait, a lagúnákat, árapálycsatornákat, az oldalágak közötti öblöket és a partvonalat szegélyező homokzátonyokat foglalja magában; (3) a deltalejtő (prodelta) a deltának a deltahomlok alatti, ahhoz 10–20 m vízmélységben — lényegileg a hullámbázis helyi szintjében — csatlakozó, a medence belseje felé ellapuló része. Az ezen fő részekből álló deltarendszerek működését, alakját, üledékeik kifejlődését szabályozó főbb tényezőket az 5.7 táblázat szemlélteti. Ha ezek közül csak a három legfontosabb (a vízfolyás, a hullámzás és az árapály) hatásait vesszük figyelembe (5.42 ábra), akkor is világos, hogy a természetben megfigyelt sokféle delta nem írható le egyetlen modellel. Fokozza a különbségeket a deltavidékek klímaérzékenysége is. A nedves-trópusi és szubtrópusi delták sós- vagy édesvizű mocsarait és marsh-ait sűrű mangrove-bozót, láp vagy láp-erdei növényzet népesíti be. A száraz vagy félig száraz éghajlatú, többnyire kopasz deltasíkságokat mészkérgek (Ebro), gipsz- és sókiválással jellemzett lagúnák (Nílus), ill. az elhagyott medrek és a partok sánczátonyaiból kifújt eolikus dűnék borítják. A sarkkörnyéki deltasíkságon viszont szerkezetes talajokkal (lásd 2.34 ábra) és más kriogén jelenségekkel találkozunk; a nyáron kiolvadó sekély pocsolyákat pedig tundravegetáció övezi (7.9. fejezet).