Életműködési nyomok (bioglifák) a földtörténet számos időszakából ismeretesek. Leírásukkal és keletkezésükkel az őslénytan paleoichnológiának nevezett ága foglalkozik. Mivel csak az egykori vízfenék felszínét képviselő réteglapokon és a réteg belsejében figyelhetők meg, a nagyobbak túlnyomó többsége a szesszilis flóra és fauna gyökérnyomaiként, a vagilis epifauna pihenés-, kúszás- és legelésnyomaiként vagy az infauna lakó- és falójáratai (ill. ezek kitöltései) gyanánt fogható fel. A nekton-szervezetek (pl. halak) pihenésnyomai igen ritkák; gerincesek lábnyomai pedig csak igen sekély vízi környezetben találhatók. E nyomoknak egyes szervezetcsoportokhoz kötése, sekély- vagy mélyvízi eredetüknek az eldöntése a jelenkori szervezetek életmódjának alapos ismeretén kívül a befogadó rétegek és rétegsorok részletes petrológiai—faciológiai elemzését követeli meg. A sziklás felszíneken és kavicsokon gyakori fúrókagylónyomok (10.20 ábra) ugyan általában partmenti abráziót jeleznek, a Földközi-tengerben honos Teredo utriculus azonban még a 3,5 km mélységben levő sziklát is megfúrja. A fúrószervezetek által megtámadott koralltörzsek már csekély vízmozgás esetén is könnyen összetörnek. Kékalga-fonalak még az ooidokba is behatolnak. Fonalas gombák és zúzmók, marószivacsok (Cliona), mohaállatok, soksertéjű férgek, egyes rákok, tengeri sünök, a kagylók közül a Teredo-, Pholas- és Lithodomus-félék nemcsak a mészkövet, hanem még a gránitot, gneiszt és a lávakőzeteket is megfúrják.