Ez azt a szárazföld és a tenger érintkezésén mutatkozó, változó szélességű és energiaszintű, átmeneti sávot jelenti, amely a legnagyobb dagálymagasság és az átlagosan 10, max. 20 m vízmélységben levő hullámbázis szintje között helyezkedik el (10.24 ábra). Ez a környezeti hatásokra (pl. a tengerszintek már kismértékű változására is) rendkívül érzékeny, s ezért igen változatos, többnyire ciklusos szedimentációval jellemzett régió három övre oszlik. Az átlagos dagálymagasság feletti része — amely csak viharok és szökőárak alkalmával kerül víz alá — a szupratidális öv. Az átlagos apály- és dagályszint közötti része az intertidális, az átlagos apályszinttől a hullámbázisig terjedő, állandóan vízzel borított szakasza pedig a szubtidális öv. A szupra- és intertidális övet összefoglalóan peritidális övnek nevezik. A parti régió a tenger és a szárazföld térnyerésért vívott állandó küzdelmének a színtere. Harcuk kimenetelét nagymértékben a part anyagának, kitettségének, meredekségének, ellenálló képességének, a törmelék-utánpótlás mértékének, part, ill. tenger felőli vagy partmenti szállítódásának a hullámzás és az árapály hatásaival való összefonódása határozza meg. Ezt a tényt első megközelítésben a meredek partok pusztuló (destrukciós, abráziós), ill. a lapos partok épülő (konstrukciós) jellegének a kiemelésével szokás hangsúlyozni. Ez a geomorfológiai megkülönböztetés természetesen csak a pillanatnyi állapotot jelzi. A meredek partszakasz szárazföld-irányú, fokozatos hátrálása következtében ui. a pusztuló part is épülő jellegűvé válik; a lapos part pedig a tengerszint hirtelen megsüllyedésével meredek parttá alakulhat át. Ezért a szedimentológusok a tengerparti jelenségek leírását ma már inkább az energiaviszonyoknak a hullám- és dagálymagasságban tükröződő, számszerű értékeivel igyekeznek pontosítani. Hayes (1975, 1979) szerint a partok szaggatottsága az árapály makro-(>4 m), mezo- (2–4 m), ill. mikrotidális (<2 m) voltától (10.25 ábra), még inkább az árapály és a hullámzás együttes hatásától (10.26 ábra) függ.