A könnyen hozzáférhető guanótelepek anyagát a perui inkák már a XII. sz.-ban trágyaként alkalmazták. Jóllehet 1847-ben az angliai Suffolkban, 1888-ban pedig Florida területén is megindult tengeri foszforitok bányászata, az üledékes foszfáttermelés zömét még hosszú ideig a guanó és a belőle származó szárazföldi foszforitok biztosították. Ezen a helyzeten a tengerfenéki foszforitgumóknak a dél-afrikai Agulhas Bankon 1874-ben történt fölfedezése sem változtatott. A termelés súlypontja csupán az 1930-as évektől kezdve, a foszforit ipari nyersanyagként (műtrágyagyártásra, P-alapú kemikáliák készítésére, urán, vanádium és ritka földfémek kinyerésére) való alkalmazásának föllendülése nyomán helyeződött át a szárazföldön fekvő tengeri foszfáttelepekre. Ez pedig nemcsak az utóbbiak, hanem egyre fokozódó mértékben a tengerfenéki foszforitok tüzetes szedimentológiai vizsgálatát is megindította. A világ 1978. évi 18 Mt-nyi foszfortermelésének 89%-a (16 Mt) üledékes foszfátkőzetekből, és ennek túlnyomó része a kontinenseket borító egykori tengerek foszforittelepeiből származik, hiszen a guanótelepek legnagyobb része már kimerült, a tavi foszforitok mennyisége jelentéktelen, a tengerfenéki foszforitok kitermelése pedig még nem indult meg.