A szociokognitív elmélet képviselői Bandura szociálistanulás-elméletére alapozzák feltevéseiket. Az önszabályozás fejlődése és fejlesztése szempontjából kulcsfontosságúnak tekintik a környezeti hatásokat, illetve a környezeti visszajelzéseket, hiszen az elmélet szerint ezek képezik az alapját az önszabályozó képesség kialakulásának (Henderson–Cunningham, 1994; Schunk–Ertmer, 2000; Zimmerman, 2000). Jackson és munkatársai (2000) az önszabályozás társas aspektusait kiemelve hangsúlyozzák, hogy az emberi viselkedés nem szociális vákuumban történik, ezért fontos a szociális közeget és annak hatásait vizsgálni a személyre nézve. Stone (2000) a kitűzött célok elérését a környezeti feltételektől teszi függővé. Zimmerman (2000) szerint a gyenge önszabályozás számos személyes problémával függ össze, amelyért elsősorban a környezet a felelős. Megállapítása szerint a túlzott szabadság (pl. a nyugati kultúrákban a gyerekek nagyon korai, túlzott szabadságadása) nem segíti az önszabályozás fejlődését. Tudni kell, hogy melyik életkorban lehet a gyerekeket „magukra hagyni”. Ugyanakkor a túlzott szülői korlátozás is káros, amivel megakadályozzák a gyerekek önállósulási vágyát, az önszabályozás kialakulását (lásd fentebb). Mindamellett azok a tanulók, akik a tanulás terén gyenge önszabályozást mutatnak, az élet más területein is hasonló nehézségekkel küzdenek (pl. a súlyfölösleg is gyenge önszabályozásnak tudható be) (Zimmerman, 2000). Bandura (1995) azt találta, hogy az agresszió, az antiszociális viselkedés szintén összekapcsolható a gyenge önkontrollal vagy a morális önszabályozás hiányával.