Akusztikailag a mássalhangzók jellemzése korántsem olyan egyértelmű, mint a magánhangzóké. Színképüket jelentősen meghatározza az, hogy zöngések avagy zöngétlenek-e. Utóbbiak spektrumát függőlegesen csíkozott zörejsáv jellemzi, amelynek az időtartama és kiterjedése a mássalhangzó saját jellemzője. Így pl. a zárhangokban a zárelemet követően csak egy rövid idejű felpattanási zörej van, ugyanakkor a réshangok többségének teljes tartamát széles, függőleges csíkozású spirantikus zörejsáv uralja (l. a 9. ábrában a mássalhangzók szerkezetét). A zöngés mássalhangzók többségét az akadályra utaló zörejkomponensen túl a magánhangzókéhoz hasonló formánsszerkezet is jellemzi, amely annál határozottabb, minél erősebb a zönge. Ezek a formánsok azoknak az üregeknek a felerősített részhangjai, amelyek az akadály előtt és mögött kialakulnak. Ha tehát csupán az üregeknek megfelelő formánsok szólalnának meg a zörejelem nélkül, olyan magánhangzó hangzana, amilyen a magyarban nem létezik, hiszen az üregbeállítódás a mássalhangzóra jellemző. Mivel a zöngés zárhangoknál a zár tartama alatt a zönge nem tud kijutni a szájüregből (fojtott zönge), nem keletkeznek formánsok, ezeket a mássalhangzókat a zönge alaphangja és egy-két közeli felhangja jellemzi a zörejgóccal együtt. A [j]-nek határozottabb a formánsszerkezete, mint a többi zöngés réshangnak. Az [i]-től szinte csak formánsainak szélesebb és ugyanakkor gyengébb volta különbözteti meg (28. ábra). (Ezért is merülhetett fel vele kapcsolatban a magyar fonetikatörténetben, hogy vajon nem járulékeleme-e egy diftongusnak).