A gazdaságossági elv a beszédképzés területén a következőkben nyilvánul meg. A beszédhang határain belül az a gazdaságos, ha létrehozása minél kevesebb képzőszervet és képzőmozzanatot igényel, és ez utóbbiak minél mozgékonyabb képzőszervekhez kötődnek. A beszédhangok sorozatában az a gazdaságos, ha az egymást követő hangelemek képzésében minél több az azonos képzőszerv és az azonos képzőmozzanat, tehát minél kevesebb energiaráfordítással és minél rövidebb idő alatt lehet a hangsort kiejteni. Ezt a követelményt a sorban következő hangok képzésének az előkészítésével (anticipáció) lehet megvalósítani, mégpedig leggyakrabban az eltérő hangképző helyek egymáshoz való közelítésével, a képzési műveletek számának a csökkentésével vagy jellegük megváltoztatásával, illetőleg a hangok sorrendi helyének a megváltoztatásával. Ritkábban bár, de lehet energiát megtakarítani a hangképző műveletek szaporításával is, ennek eredményeként járulékhangok jelennek meg a hangsorban. A hangbetoldódás hátterében a beszédszerveket mozgató izmok elernyedése vagy a hangátmenetet megvalósító mozgások koordinálatlansága keresendő. Végeredményben az artikulációs gazdaságosság akkor érvényesül a leginkább, ha – az anticipáció eredményeként – minél több, „lineárisan” egymás után következő beszédhang képzési sajátságai vannak jelen egy időpillanatban, tehát a kiejtésük majdnem egyidejű; másfelől a gazdaságosság akkor a legkisebb fokú, ha a hangsor szegmentumai időben csak egymás után képezhetők, tehát egyetlen időpillanat csupán egyetlen szegmentum képzési mozzanatait tartalmazza. Az együttes artikuláció feltétele az, hogy az egymást követő beszédhangok eltérő képzőszervekhez kötődjenek, illetőleg ha ugyanattól a képzőszervtől függenek, a képzés helye azonos vagy igen közeli legyen. Ha a képzés szerve azonos, de a képzéshelyek jelentősen eltérnek, csak különidejű képzésről lehet szó, ami ellentmond a gazdaságosságnak.